Tegyük el a nyarat! - szegény ember gyümölcse

A szilva régi gyümölcsünk, mely bőséggel terem az ország több vidékén. Ezért nem véletlenül nevezték a szegény ember gyümölcsének, mert még a legszerényebb körülmények között élők udvarán is állt szilvafa, melynek termését megaszalták vagy lekvárt főztek belőle, nem is akármilyet…  A lekvár és aszalt gyümölcs mellett természetesen pálinkát is készítettek a szilvából, melynek tudományát nem bírván, nem is szólunk róla bővebben, az azonban kétségtelen, hogy a jó magyar szilvapálinka párját ritkítja.

A szilvalekvár főzés múltja évszázadokra nyúlik vissza. Tagadhatatlanul az északkeleti országrészben bír a legnagyobb hagyományokkal, csak hogy a szatmári penyigei “nemtudom” szilvából készült lekvárt említsük. Vannak falvak, ahol még szinte minden háznál előveszik az üstöket és főzik a lekvárt nyár végén vagy kora ősszel. Ilyen falu a Bükkben Noszvaj is, ahol a Szilva napon a túristák is beketintést nyerhetnek e régi szokásba és mesterségbe. Azonban a Balaton-felvidéken is a legjelentősebb gyümölcsfák között tartják számon, mely évente vagy kétévente bőséges terméssel ajándékozza meg az ott élőket, ahogyan ez idén is történt. “Minden szőlőben volt néhány üsziborocfa, mert ez kevés árnyékot vet, alacsonytermetű, tehát a szélnek jobban ellentáll. Mindezt azonban messze felülmúlta a szilvafa. Egész erdők voltak belőle. ” – Cholnoky Jenő, Balaton, 1936

Kép innen

Kevesen tudják, hogy a szilvalekvár komoly nemzetgazdasági jelentőséggel bírt már a 19. században is, hiszen az ország egyik legjelentősebb exportcikke volt a gabona, a bor és a hús mellett. A legismertebb és legrégibb – már a középkorban feltűnt – magyar fajta a Besztercei, de a legfinomabb lekvár a szatmári penyigei “nemtudom” szilvából készül.

Nagymama emlékei szerint a lekvárfőzés nagy eseménynek számított a faluban. Több család főzte együtt a télire valót, egy üstbe 50-100 kg gyümölcs fért. Rézüstben készült, mert a hagyományos edényekben főzött lekvár – a “legenda” szerint – feketére színezte a fogakat. Rézüst azonban csak a tehetősebb családok háztartásában volt, így a szegények kölcsönkért üstökben főztek, melyért pénzzel, annak hiányában lekvárral fizettek. A gyümölcsöt még előző este jól megtisztították és kimagozták. Másnap az üstöt a katlanra helyezték, melyet az udvaron állítottak fel. A katlan a régi időkben vályogfalú volt, melyen egy tüzelőnyílást hagytak. Lassú tűz mellett elkezdődött a keverés, mely sokszor 10-12 órán át tartott. Az asszonyok egymást váltva megállás nélkül keverték a szilvát az úgynevezett keverővitorlával, melyet a férfiak házilag faragtak. A nehéz munka ellenére a lekvárfőzés vígan telt, énekeltek, beszélgettek, népi hangszereken zenéltek. Mai szóval élve, komoly társadalmi élet folyt.

Fotó: Szabó Viktor

A lekvárt addig főzték, amíg a gyümölcs héja összepödrődött. Ezt követően – nagymama elmondása szerint – kétféle eljárás terjedt el a lekvár besűrítésére. Vagy leszűrték, átpaszírozták a lekvárt, és a levet újra feltéve az addigra megtisztított üstben újabb hosszú órákon át kevergetve főzték, vagy szelkékbe (kétfülű cserépedény) és tejesedényekbe (egyfülű cserépedény) merték paszírozás nélkül és általában kenyérsütés után betették a befűtött kemencébe. Ezzel érték el, hogy a lekvár jó sűrű legyen, illetve a tartósításnak is része volt, hiszen a jól elkészített szilvalekvár több évig is elállt, amire nagy szükség is volt, hiszen a szilvafa nem minden évben hoz bő termést. A lekvár teljesen megkeményedett, mire a kemence kihűlt. A kiszedett edények tetejére vékonyan disznózsírt kentek, majd a zsírpapír ősét, hólyagpapírt kötöttek a tetejére.

A lekvárfőzés a legkisebbeknek is ünnepnap volt. A friss lekvárt az edény faláról és a keverőkanálról lekaparták és kemencében frissen sütött kenyérre kenték a gyerekek legnagyobb örömére.