A diófák tündérei

„A szőlőtáblák közt lágy füves utak, mint a csendes patakok folydogálnak. A pincék bejárata előtt hatalmas diófa, még a legforróbb nyárban is hűs. Olyan helyek, hogy az ember bárhol megállna, leülne, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok…”

Hamvas Béla sokat járta a szőlőhegyeket, és bizonyára rengeteg diófa alatt megpihent. De mi a titka ennek a különleges fának, hogy az ember mindig, újra és újra  elülteti a háza mellé, a pince bejáratához, bárhova,  ahol otthont akar éppen teremteni magának, hogy aztán valamikor alája telepedhessen? Valami kedves titok lappang körülötte, és ha a csodálatos magyar irodalom birodalmában bóklászunk a lassan beköszöntő hideg őszi napokon, kiderül, hogy szinte minden költőnknek megvolt a maga diófája! Talán ettől válik nekünk olyan otthonossá a magyar táj, hiszen szüret idején  valahol Niklán ma is  ott gerjeszti a tüzet az agg diófa alatt Berzsenyi,  Iszkázon Nagy László búcsúzik a nyártól, a sárgarigótól, amikor már ott is sárgul az árva diófa dús terebélye, Csöngén pedig Weöres Sándor figyeli a tündérek rebbenéseit diószüret közben!

Nálunk is van az ablak alatt diófa, egy madár hozta a magot valamikor, elpottyantotta a terasz sarkánál, gondos diófa-tündérek életre dajkálták, és ma már hűvös árnyékba borítja a kerti asztalt  egész nyáron. Sűrű, sötét lombja párologtat is, és a teraszra nyíló üvegajtót nyugodtan nyitva lehet hagyni egész délelőtt, nem melegszik fel a lakás. Igaz, ilyenkor árnyékos, sötét a szoba is tőle, de hát ez csak jólesik a külső, éles fények után. A nyári napforduló táján jó néhány szép, egészséges levelet le is lehet szedni róla, megszárítani teának, nemcsak gyógyhatású, ízletes is!

„Áll a diófa, és érett

kincsei válnak tőle:

szellő ha bántja az ágat,

buknak a földre.

 

Földre, fejekre, kosárba

kopog a dió-zápor,

burkos dióra a gyermek

kővel kopácsol.”

(Nagy László)

Szeptemberben, Kisasszony napja táján,  ahogy megjönnek az első esős napok, a dióburok szétpattan, és napokon át hullik a termés, a fa bőkezű ajándéka, mintegy „bónuszként”, az egész nyári hűsítő árnyék után ráadásnak . Na, ezt csinálja utána egy göthös, áramfaló, csöpögő orrú légkondicionáló…  A háznak, hogy valóban emberi hajlék maradjon, soha nem szabadna a fák fölé magasodni. A komfortot lehet, hogy valakinek a zümmögő légkondicionáló jelenti, de  élhetővé, tündérektől nyüzsgővé  csak élő fák teszik a kertet!

Az első szemek koppanását persze a kutya hallja meg, és boldogan ropogtatja szét a zsákmányt, a gazda legalább erre felfigyel, és igyekszik kifelé a kosárral. Ilyenkor már néhány száraz levél is pilinckázik a föld felé, pontosan olyan színű, mint a burokból kipattant friss dió, nem könnyű meglátni a termést, de valami illata is lehet, mert a kutya hangosan szaglászva, fújtatva túr bele az avarba, és még sötétben is képes előhalászni pár szemet, tüntetően ropogtatva vacsora után a kései csemegét.

Ilyenkor lehet meglesni a tündéreket is, már ha valaki olyan szemmel néz a világba, mint Weöres Sándor: „ …figyelj meg egy diófát: ha tépázod, kelletlenül és viszolyogva adja gyümölcsét, s ha szelíden, tisztelettel közeledsz hozzá, szívesen adakozni kezd, és megpillantod a lefosztottnak látszó alsó ágakon a leg –elérhetőbb és addig észre nem vett diókat: ez a diófa tündére. ”

De kinek is szánja igazából a termést a fa? Persze, a szaporodás a cél, de bőséges rátartással dolgozik a Természet, és jut belőle még a december elején erre vonuló, éles szemű varjaknak is, akik végigjárják még utoljára a kerteket, és nemhiába, hiszen hamarosan minden villanyoszlop tetején ül egy-egy madár, szorgosan kopogtatva a fagyos avarból kikapart szemeket. Néha persze összevesznek rajta, újra elpottyan, most már távolabb, tüskés bokrok sűrűjébe hullik, vagy éppen túl kemény a madárcsőrnek, és máris megvan az utánpótlás! A szerencsés túlélő magára húzza újra az avartakarót, jól elfészkelődik, aztán a fagyos téli napokon a kemény héj lassan korhadni kezd, és tavasszal a csíra áttöri, szétrepeszti a burkot, hogy az új  gyökér hatalmas erővel a földbe fúrhassa magát.  Ha a dió ehetetlen lenne, a madarak nem hurcolásznák magukkal messzebbre,  ott maradna  a fa alatt, de a mély árnyékban esélytelen lenne a csemete, és egyébként is, a lehullott levelekből kimosódó csírázásátló anyagok elpusztítanák, mielőtt megmozdulna benne az Élet. Ki van ez jól találva, a madár is jóllakik, a dió is terjed szépen a környéken…

„Kiülök a dombtetőre, onnan nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét…”

Később,  ahogy egyre jobban hűlnek az éjszakák, a diófa is megkezdi a visszavonulást. Ami fontos, a jövőre nézve szükséges anyag van még a levelekben, azt szépen visszagyűjti a levélereken keresztül a fatest mélyébe,így tűnik el  a zöld, és sárgul, barnul  a levéllemez, ahogy a szükségtelen, mérgező salakanyagokat kiválasztja. A levél lassan elhal, a nedvek áramlása megáll, és az erek elzáródnak. Már csak  egy fagyos éjszakára várnak, és másnap, ahogy felragyog az egyre alacsonyabban járó Nap, nehéz sóhajtással  tömegesen hullnak a földre. Igaz, ahhoz, hogy ezt az ember meghallja, csönd kell, és szemlélődő  figyelem, meg persze egy Petőfi-vers emléke, hogy mégis tudjuk, mit is szeretnénk meghallani…  Az egész, hatalmas, összetett levél egyszerre pattan le az ágról, a legkisebb érintésre, a ragyogó harmatcseppek súlya alatt,  pedig nyáron a legerősebb szélrohamnak is ellenállt! Mi történt itt? A levél helyén szépen parásodott, zárt felület marad, nem seb, fölötte pedig ott van már a parányi rügy, benne elrejtve a jövendő, és a tavaszról álmodik. A diófa meg  megkönnyebbülve , jóleső fáradtsággal kinyújtózik, hiszen a növekedés, terméshozás terhét erre az esztendőre letette.

A lakásban ilyentájt különös fényjáték kezdődik, először a zöld helyett  aranysárga árnyékok vetülnek be az ablakon, aztán meleg barnára válnak, végül hirtelen nagyon világos lesz, ahogy a kopasz fa ágai között akadálytalanul benézeget a szoba sarkaiba is az egyre alacsonyabban járó napsugár. Érezhetően melegít az üvegen át, ezért jó, ha lombhullató fát ültetünk a ház déli, nyugati oldalához, nyáron árnyékolnak, télen beengedik a fényt. Az örökzöldek, sziszegő fenyők, szúrós borókák csak északi oldalra valók, ahol alig van ablak. Csak az a baj, hogy ezek a laposan, messze besugárzó fénynyalábok a pókhálós, poros zugokba is bekandikálnak, és az ablakon is hirtelen feltűnnek a szőlőre, paradicsomra begyűlt muslincák által hagyott szeplők… Bizony, itt az ideje az őszi nagytakarításnak is!

„Jön az ősz, leterül a levél-garmada

Fedi hűs éjszaka tapadó harmata”

(Weöres Sándor)

A diólevél persze nem szemét, amit a kukásautóra kell bízni, és nem is égetnivaló, hiába terjedt el a köztudatban, hogy mérgező, egyrészt a komposztdombon  pár év alatt elkorhad, elbomlanak csírázásgátló anyagai, másrészt ott lehet hagyni a fa alatt, és csak tavasszal összekotorni a pókhálóvékonyra bomlott maradékot. A levéltakaró  is táplálék, ezernyi alig látható talajlakó lénynek, gombának, baktériumnak jelenti az életlehetőséget az avarréteg. A fa valójában a föld alatti részével ,szétágazó gyökérzetével együtt kerek egész, és a bomló avarból a földbe szivárgó, ásványi alkotóikra hullott tápanyagok újra a növény számára   felvehetővé  oldódnak a tél során. És mennyi katica, pók, bodobács, vagy akár sündisznó  lapul meg télire a levelek között! Csak ott nem történik meg ez az átváltozás, ahol az ember aszfaltot ken szét a Földanya élő, lélegző bőrén,  elvágva egymástól a lomb és a gyökér két, egymást tükröző világát.  Meg is látszik a betegeskedő, sínylődő nagyvárosi fákon ez a szétszakítottság…

Már, mintha álmodnék, hallom                                 Fagyban és nagy havazásban

zaját a jó örömnek,                                                   meg kell maradnunk jónak

darálók forognak, diós                                              s tisztának is, hogy örüljünk

mozsarak döngnek.                                                  csörgő diónak.”

(Nagy László)

 

De télen aztán végképp nincs mit nézni a diófán, gondolná az ember, pedig ahogy diótörés közben egy-egy férges, száraz, tavalyi  darab is előkerül, külön lehet gyűjteni, és a madáretetőn tornázó cinegéknek kiszórni. Persze az etető is az ablak előtti diófára kerül, hiszen így lehet bennük gyönyörködni! A legdúsabb lakoma majd  akkor lesz, amikor a karácsonyi kalácshoz daráljuk a rengeteg diót, és a kirázott maradékot öntjük ki nekik. Ebből még az apró vörösbegy is lakomázhat, aki a gerezdekkel nem tud megbirkózni. Szépen megvárja, amíg a verebek, cinkék jóllaknak, és utolsónak jön, a földre hullott törmelékben szemezget szerényen.

A dióhéj mehet a kályhába, tüzelőnek, de a finom, olajos magból naponta érdemes párat megtörni,elropogtatni,  különösen annak, aki sok szellemi munkát végez. Régen úgy tartották, minden gyógynövényen van valami jel, a levél, a virág formája, színe, titokzatos  mintázata, ami elárulja, milyen szervre, betegségre hasznos. A dióbél kétségtelenül az agyat formázza leginkább, de hát ez persze csak babona, ahogy a tündéreket se látja senki, a költőkön és a gyerekeken kívül…

A diófa álmodik hát szépen, gyökerében, kemény fatestében  alig mozdul az élet, de a földben, körülötte érik a tápláló humusz, és lassan, ahogy átfordul az esztendő, növekszik újra a fény, hízni kezdenek a rügyek, aztán a Tavasszal együtt bomlanak majd újra árnyékadó lombkoronává, évről-évre egyre terebélyesedve. De ez még messze van, most az őszt éljük meg, a visszahúzódás, pihenés, erőgyűjtés idejét belső békességben. Szemerkél az őszi eső, szomorkodik a diófa, de az öreg varjú, amelyik Kányádi Sándor kertjében üldögél, hallgat bölcsen, mert jól tudja, hogy nemsokára lesz az öreg diófának gyönyörűszép hósubája!

A 2011-es “Írd Te a Vidéki Életet!” cikkíró pályázat döntős írását Lechner Juditnak köszönjük!

A szerzőről:

Veszprémben születtem, a nyarakat sokáig Káptalanfüreden töltöttem,  innen a Balaton-felvidékhez való kötődés. Kertészmérnök vagyok, cserepes fűszernövényeket, évelő virágokat termesztek, évek óta ellenőrzött – elkötelezett – biotermelőként. A biogazdálkodás először alázatra tanít, aztán mélységes bizalom alakul ki az emberben a teremtett világ rendje iránt. Ahogy a növények titkait fürkésztem, észrevettem, hogy a kertész, a botanikus ugyan sokat tud a növény életéről, a szaporodásáról, hasznáról, de „ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”, viszont a költők, írók sokszor ráéreznek, és a művészet erejével képesek felismerni, megragadni és felmutatni a lényeget! Ezért vannak tele a könyveim, az előadásaim idézetekkel, elsősorban a magyar irodalom kincsestárából. Örülök, hogy megoszthatom másokkal is mindazt a szépséget, amit én megtaláltam a virágok, gyógynövények világában szemlélődve…