A népi építészet ökológiája I.

Még ma is emlékszem arra a valószínűtlenül hűs és tiszta levegőre, a földpadlónak arra az illatára, ami dédszüleim öreg vályogházának tornácáról a legforróbb nyári napon a szobába lépve megcsapott – és szinte még most is érzem, ahogy a karom lúdbőrözik. Gyerekként persze még nem tudtam igazán értékelni ezt a fantasztikus klímát – panaszkodtam, hogy „hideg” van –, és cseppet sem csodálkoztam azon, hogy dédnagyapám nyáron is kardigánt hord. Pedig klímaberendezésről nem is hallottak még akkoriban. Mégis, hogy a csudába’ voltak képesek a vidéki emberek a tisztes szegénységből, iskolában tanult „tudományok” nélkül megépíteni ezeket a nagyszerű házakat? És mi az, amit a mai megváltozott világban is hasznosíthatunk ebből a felhalmozott tapasztalatból?

Ma már csodáljuk azt az egyszerűséget, azt a magától értetődő természetességet, ami egy tradicionális vidéki parasztház sajátja, de már nemigen tudjuk lemásolni. Valószínűleg nem is lehetséges, mert ahhoz az építéstechnológiához szervesen hozzátartozott egy teljes tradicionális életmód és világlátás is, ami nagyrészt visszavonhatatlanul tovatűnt, mert felcseréltük a modern, technikai berendezések által fenntartott kényelemre. Ez a teljesség magában foglalta az embernek és a helynek, a természeti, gazdasági és kulturális környezetnek a harmóniáját. A falu, az utca, a templom és a porták a gazdasági épületekkel ebben a világban voltak helyénvalóak, ma úgy mondanánk, környezettudatosak, ökologikusak.

Ökologikusak mindenekelőtt elhelyezésükkel, tájolásukkal, a szükségletekhez igazodó léptékükkel. A vidéki ember mindig is jól ismerte szűkebb környezetét (miközben lehet, hogy a falu határán túl egész életében nem járt), erdőit, vizeit, domborzatát, növényeit és állatait, széljárását és mikroklímáját. Ismernie is kellett, mert ezen alapult és a helyi adottságokhoz igazodott egész gazdálkodása, fennmaradása. Egy parasztház ezért soha sem önmagában áll, hanem egy önálló kis gazdaság része csupán. A paraszti porta közepe nem is a lakóház, hanem az udvar, amely körül számtalan kisebb-nagyobb épület vagy építmény helyezkedik el a szükségletek szerinti rendben. Magtár, hodály, istálló, ól, góré, pince, verem, kút, méhes, szín, nyárikonyha, műhely, fészer, aszaló – ízlelgethetjük az egyes vidékek nyelvében őrzött szavakat, amelyek egy gazdálkodó élet rekvizítumai.

A paraszti épületek méretei a legszükségesebbnél kicsivel sem nagyobbak, nincsenek bennük felesleges terek – miközben emberléptékűek. Igaz, a parasztházakban nincs a mai értelemben vett nappali, mert nappal (főleg nyáron) nem tartózkodtak a házban, hiszen a kinti munkákat végezték. Ezért is vannak olyan kicsi ablakai (és éppen ezért nem okoz gondot a nyári túlmelegedés sem). Minden parasztháznak van „arca”, homlok-zata, „eleje” – és a ház elejéért mindig a férfi felelt. Sok vidéken ezen az oldalon található a tisztaszoba, amit csak ritka alkalmakkor (ünnepekkor vagy vendég elszállásolására) használtak. A ház központja a konyha, a családi tűzhely – ez hagyományosan a nő reszortja. Hátul a házhoz tapasztva sorakoznak a gazdasági épületek, és az udvarhoz kapcsolódóan még továbbiak. A padláson terményt tároltak, a kamrában húsokat. A legjellemzőbb magyarországi parasztházak keskenyek, hosszúak, az utcára merőlegesen, a telek egyik oldalán állnak úgy, hogy bejáratuk a tornácon keresztül a kedvezőbb égtáj, általában délkelet-dél-délnyugat felől, az udvarról nyílik.

Külön meg kell említeni a parasztházak elmaradhatatlan részét, a tornácot vagy verandát, ezt a zseniális, fedett, de nyitott átmeneti teret. A tornác télen az esőtől, hótól védi a szobákat, nyáron hűsítő árnyékot ad, és védelmet, átmenetet is jelent a piszkosabb munkákhoz kapcsolódó külső és a családhoz tartozó, intimebb, tiszta belső között. A tornácon leverjük a csizmánkat, levesszük a kalapunkat, és fejünket meghajtva lépünk a házba. A tornácnak rendkívül sokféle, tájegységre vagy akár egy-egy falura jellemző változata alakult ki az egyoldalitól a házat három oldalról körülölelőig, a faoszlopostól az épített mellvédesig. A Balaton-felvidéken a kőből való építés és az úgynevezett „népi barokk” és „népi klaszicizmus” elterjedésével párhuzamosan a tömör mellvéden álló kerek, „duci” oszlopos, boltíves porták képe ismerős.

 

Jövő héten, a következő részben utánajárunk, milyen anyagokat és építésmódokat használtak a parasztházak építésekor, miért nem keletkeztek hulladékok, és milyen „klímatudatos” építészeti eszközökkel érték el, hogy a házban külön energia befektetése nélkül télen-nyáron kellemes legyen a hőmérséklet.