A népi építészet ökológiája II.

 

Még ma is emlékszem arra a valószínűtlenül hűs és tiszta levegőre, a földpadlónak arra az illatára, ami dédszüleim öreg vályogházának tornácáról a legforróbb nyári napon a szobába lépve megcsapott – és szinte még most is érzem, ahogy a karom lúdbőrözik. Gyerekként persze még nem tudtam igazán értékelni ezt a fantasztikus klímát – panaszkodtam, hogy „hideg” van –, és cseppet sem csodálkoztam azon, hogy dédnagyapám nyáron is kardigánt hord. Pedig klímaberendezésről nem is hallottak még akkoriban. Mégis, hogy a csudába’ voltak képesek a vidéki emberek a tisztes szegénységből, iskolában tanult „tudományok” nélkül megépíteni ezeket a nagyszerű házakat? És mi az, amit a mai megváltozott világban is hasznosíthatunk ebből a felhalmozott tapasztalatból?


Előző heti cikkünkben megvizsgáltuk a tradicionális paraszti építés természeti-gazdasági-társadalmi feltételrendszerét, az udvar elrendezését és a porta elhelyezését, és szóltunk a jellegzetes tornác előnyeiről. Most annak járunk utána, milyen anyagokat és építésmódokat használtak nagyapáink a parasztházak építésekor, miért nem keletkeztek hulladékok, és hogyan milyen „klímatudatos” építészeti eszközökel érték el, hogy a házban külön energia befektetése nélkül télen-nyáron kellemes legyen a hőmérséklet.

A népi építészet anyaghasználata az adottságokhoz való alkalmazkodás utolérhetetlen példája. Bár vidéken is presztízse volt a kőből, téglából építésnek, ezt csak kevesen engedhették meg maguknak. Ezért – és a legtöbb vidéken a fa korlátozott elérhetősége miatt – Magyarországon az alföldi területeken a földből való építés terjedt el leginkább és emelkedett nagyon magas színvonalra. Vályogfal, vert fal, rakott fal – hogy csak a leggyakoribbakat említsem az építési technológiák közül. Erdélyben, az Őrségben és egyes a hegyvidékeken a fából épített házak terjedtek el, míg néhol, tipikusan a Balaton-felvidéken idővel a kőből való építés is köznapivá vált. A födém- és tetőszerkezetek fából készültek. A tetőfedés anyaga nád, szalma (zsúp), fazsindely vagy természetes pala, később egyre inkább elterjedt a cserép is. A falakat (a fából készülteket is) minden vidéken vakolták, tapasztották, és általában fehérre vakolták, a padló jellemzően döngölt föld- vagy agyagpadló volt.

Olyan anyagokat használtak tehát, amelyek a bontás után vagy újra felhasználhatók, vagy „visszaolvadnak” a természetbe, nyomtalanul elenyésznek. Ez a takarékosság, mondhatni ökonómia általában is jellemző a vidéki, paraszti létre. Akinek volt még szerencséje hagyományos életmódot folytató falusi háznál járni, tapasztalhatta, hogy egyszerűen nem ismerték a mai értelemben vett szemét fogalmát. Mindent fel tudtak használni: a gyékényből kosarat fontak, a kukoricacsutkát eltüzelték, az ételmaradékot az állatokkal etették fel, a szalmával almoztak, a trágyával a talajt gazdagították.

Egy parasztházba belépve az első, ami megcsap bennünket, az az utolérhetetlenül hűvös, kellemes levegő. Pedig régen is voltak forró nyarak (különösen az Alföldön), és nem használtak légkondicionálót. Ezt a kiváló belső klímát elsősorban a vályogfalaknak köszönhetik a parasztházak, mert bár a vályog nem kiemelkedően jó hőszigetelő, de a vastag falakból adódó nagy tömegével jól csillapítja a napon belüli hőingadozásokat. További előnye, hogy élő, lélegző anyagként a levegő páráját képes magában tárolni, és e párolgás és megkötés által további „rejtett hőt” képes hőmérsékletváltozás nélkül is felvenni, miközben kellemes, egészséges légállapotot tart fenn. Hasonlóan jó tulajdonságokkal (jó hőszigetelő képesség, nagy tömeg, lélegző szerkezet) bír a tetőfedésre használt nád vagy szalma is.

A parasztházak kicsi ablakaikkal, kompakt formájukkal, vastag falaikkal télen is elég jól tartják a meleget (és ehhez járul még kedvezően a télen a padláson tárolt termény vagy szalma hőszigetelő képessége is). A klímaszabályozásban fontos szerepe van a tornácnak és a tetőeresznek is. Nyáron, amikor a Nap magasan jár, a tornác árnyékos hely, és a kinyúló tetőeresz is leárnyékolja a falak egy részét. Télen viszont, amikor minden kis napsugár aranyat ér, a tornácra besüt a nap, és a falakat is nagyobb felületen melegíti. Ez a kedvező hatás természetesen csak akkor érvényesül, ha az épületek megfelelően vannak tájolva, azaz a tornác a napos oldalra kerül.

Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni róla, hogy a legjobb, legolcsóbb és legtermészetesebb klímaszabályozó eszköz a növényzet. Ha a ház elé, jól megválasztott helyre ültetünk egy-két lombos fát, akkor azok nyáron jótékonyan hűsítő árnyékkal fogják beteríteni a házat, míg télen átengedik a langyos napsugarakat. A növények emellett tisztítják is a levegőt, és a párolgásukkal is hűtőhatást fejtenek ki. A falusi házaknál szintén nagyon kedvelt szőlőlugas, a mediterrán vidékeken is ismert növénnyel futtatott pergola hazai változata is e kedvező hatást használja ki mesterien, idilli hangulatot teremtve.

 

E cikk végén most a tanulságokat kellene levonnunk, amelyek számosak. A legkézenfekvőbb számomra az, hogy nagyon olcsón, energiaigényes „technológiák” bevetése nélkül, a közvetlen környezetben fellelhető anyagok felhasználásával is lehetséges környezettudatos és egészséges épületet létrehozni. Sőt, talán csak így érdemes. De a gondolatok tovább is vezethetnek, kinek-kinek más-másfelé, ha hagyunk magunknak egy kis időt… Üljünk le képzeletben egy szép koranyári napon egy negyedórára a ház melletti kedves szőlőlugas alatt, és igyunk meg egy pohár bort vagy urambocsá’ egy fröccsöt, és merengjünk el a régi emberek bölcsességén. Vagy akár ne csak képzeletben…