Ahol nem csak a tündérek laknak

Időben és térben picit kiszakadunk most a téli, karácsonyi forgatagból. Kirándulunk egyet László-Kocsis Szandrával és egészen Erdélyig megyünk! Fogadják szeretettel cikkíró pályázatunk következő döntős írását. (szerk.)

Ahol nem csak a tündérek laknak

Már jócskán Erdélyben jártunk, amikor kései indulásunknak köszönhetően ránk esteledett és jóformán azt sem tudtuk merre visz a végzet, göröngyös úton, sötét éjjelen… Szováta magasságában már feladni láttuk, hogy még aznap éjszaka célt érjünk Ivó völgyébe.  Azonban minden jó, ha jó a vége: rájöttünk, hogy éjjel tizenegykor is jól tud esni a húsleves, a puliszka és az édes tejfölös sütemény. Mert kedves szállásadóink, mint gondos szülők vártak bennünket – megfáradt vándorokat – ott, hol éjjel csak a medve jár szüretelni a kert végében lévő szilvafához. Akadt is testőrünk szép számmal, hisz hat különféle színű, korú és méretű kutya gondolta úgy, hogy jobb lesz, ha rajtunk tartják szemeiket. Mind a tizenkettőt.

Még csípősen friss a reggel, amikor már kelni támad kedve az embernek, annak ellenére, hogy megfogadja; jól megérdemelt szabadsága alatt délnél előbb ki sem fog kelni a jó illatú vánkos alól.

Persze a déli ébredés az első gyermek világrajövetele után már csak illúzió marad még legalább húsz évig.  S ha már álmodni nem is, álmodozni azért csak szabad.  Kinn fázósan összebújva a teraszon, fejünkre hajló öreg körtefáról gyümölcsöt szakajtva közben. Alattunk lévő óriáskonyhában Erzsike már sürög és forog, így sült szalonna illatú otthon melege kéredzkedik be szívünkbe, lelkünkbe. Közben a gyerekek is csatlakoznak az idillhez, mert mindig osztozni vágynak velünk bármi legyen sorsunk. Így töltődni pedig csuda jó!

A kedves emberek, állatok és házak társaságában repül az idő. Velünk is így történt.  Hisz szempillantás alatt másztunk Hargita hegyein, ittunk kristály vizet egy óriás fenyő gyökere alól, simogattuk az ebihalakat, vizsgáltuk a medve frissen hagyott lábnyomát, lila szájjal legeltük a szedret, szívtuk az éltető levegőt és energiát minden porcikánkba. Libikókáztunk a parajdi sóbánya mélyén, majd evezővel igyekeztünk elkerülni a csónak borulását okozó fenyőcsonkokat a Gyilkos-tóban.

Megkóstoltuk életünk legfinomabb lángosát, mely más állagú és ízű, mint az itthon megszokott. Megmásztuk a Békás-szorost és csodáltuk a korondi fazekas mesterek munkáját. Jártunk erre, mentünk arra és megállás nélkül figyeltük az erdélyi építészet nemes egyszerűségét, puritán eleganciáját.

A székelykapuknál pedig szerelmetes pillantást vetettünk nem csak egymásra, hanem magukra a bejáratokra is, ahogy faluról falura érve más motívumokkal, díszítő elemekkel és technikákkal hirdették büszkén, hogy Isten segedelmével kinek a megbízásából rendeltettek e világra.

Minden kirándulás után megfáradva, de élményektől csordultig telve tértünk vissza Erzsike és István biztonságot és békét nyújtó otthonába, ahol rajtunk kívül bizonyosan még tündérek is laktak.

S ahol az esték oly sötétek, hogy a csillagokon kívül más nem világít. Valahogy érzi ezt a természet is, mert az éjszaka nagy vadászain kívül – akik ilyenkor kerülgetik az ólakat vagy dézsmálják a gyümölcsfákat – mindenki menedéket keres éjszakára. Még egy kismadár is a teraszunkra tért vissza pihenni estéről estére, hogy reggel aztán – éppen úgy, mint mi – megújult energiával vesse bele magát az új nap történéseibe.

Mert minden nap megszületett valami bennünk. Valami, ami mégis ott volt már ősidőktől, esetleg őseinktől fogva. Talán csak most bukkant a felszínre, de olyan elemi erővel tette mindezt, hogy azóta is ennek jegyében telnek mindennapjaink. Mert legfontosabb, hogy képessé váljunk tisztelni eleink tudását, követni – mégis saját lábon folytatni útjukat, befogadni az égi és földi tanítást melyet kapunk nap mint nap, szeretni és vigyázni a természetet. Ha nem is tudatosan, egyszerűen azzal, hogy jó itt lenni. Itthon, otthon Erdélyben.

Szerző: László-Kocsis Szandra az “Írd Te a Vidéki Életet!” cikkíró pályázat döntőse Vidéki Élet kategóriában. A szerző további bejegyzései: magyarotthon.blogspot.com