Beleszerettem Szegedbe

Bármerre járok, szeretek beszélgetni az ott élő emberekkel. Úgy gondolom, egy helyet útikönyvekből nem lehet igazán megismerni. A leírások többsége bár fontos, de száraz tényeket közöl, s valahogy hiányzik belőlük a hely igazi arca. Egy országhoz, egy városhoz nemcsak a nevezetességek tartoznak hozzá, hanem a helyi specialitások, a hagyományok és legfőképp az ott lakó emberek is. Mindennapi életük, sorsuk, történeteik. Számomra egy helyet széppé tehetnek az épületei vagy a földrajzi adottságai, gazdaggá tehetnek a történelmi emlékei vagy a kulturális programjai, népszerű úti céllá válhat a reklámoknak köszönhetően, de hogy egy város vagy falu mennyire lesz kedves a szívemnek, az leginkább az ott élő emberektől függ.

Úgy hozta a sors, hogy 2012 nyarán jutottam el életemben először Szegedre. Lenyűgöztek a szépen gondozott parkok, a gyönyörű házak, a kovácsoltvas erkélyek, a rengeteg szobor, a Dóm és a Tisza-part. Mégis azt hiszem, legjobban az emberek kedvessége fogott meg. Akármerre mentem, mindenki barátságos volt, közvetlen és önzetlenül segítőkész. Nem úgy fogadtak, mint egy arra járó turistát, hanem mint egy szívesen látott vendéget. Talán ez a belőlük áradó szeretet is az elődeik öröksége, ahogy a tradíciók is.

Csongrád megye székhelyéhez nemcsak a nevezetességek, a művészetek, a tudomány kapcsolódik, hanem mesterségek, szokások, speciális ételek és viseletek is, melyek mindig szerves részei voltak a dél-alföldi nép életének. E vidék az elmúlt századokban egyszerre adott otthont a polgárságnak, valamint a nagyvárosi életnek és egy tanyavilágnak, az ott élő parasztsággal, s annak sokszínűségével együtt.

A lakosság életét kezdetektől fogva a város földrajzi fekvése határozta meg. A Tisza és a Maros torkolatának közelsége, valamint a környező földek jelentették számukra a megélhetést. A folyó nemcsak a halat biztosította, de a folyami közlekedést és ezáltal a kereskedést is lehetővé tette.

Partiscum, vagyis Szeged már a római idők óta fontos közlekedési és kereskedelmi csomópont volt. Itt haladt át a Pannóniát Daciával összekötő útvonal, melyen főként sót szállítottak. A XII. századtól a kereskedők inkább a közúti közlekedéstől biztonságosabb, útonállóktól, rablóktól kevésbé fenyegetett folyami szállítást választották. Kezdetben tutajokon hozták-vitték a termékeket, később a hajóépítés komoly iparág lett. Legfőbb árucikk még mindig a só volt, de szállítottak gabonát, bort, dohányt, mészkövet, homokot, fát, malomkövet is, melyek elősegítették a város fejlődését, az építkezéseket és a vízimalmok elterjedését. Mivel a szálfából épült tutajok alapanyaga a célállomáson maradt, olcsó nyersanyaggá vált a – főként Erdélyből származó – fa, megteremtve a fafeldolgozás, illetve a faipar alapjait. Szegedi exportcikk lett a kocsi, a talicska és a zsindely. A hajózásnak köszönhették munkájukat a hajóácsok, a –főleg deszki – hajóvontatók vagy a vontatókat képviselő, a hajósgazdákkal alkudozó és egyezséget kötő emberek, a „kaparások” is.

Szegedet a „napfény városának” is nevezik. Nem véletlenül, hiszen Magyarország legnapsütöttebb városa. A szubmediterrán éghajlat kedvező feltételeket nyújt a mezőgazdaság számára. A legelőknek, a réteknek és a pusztáknak köszönhetően az évszázadok során fontos szerepet töltött be a külterjes állattartás. A XVII. század végén jelentős volt a méhészet és a juhok tartása, de a környékbeli szarvasmarha-tenyésztésnek is híre ment még messze földön is. A pásztorkodás a XIX. századig volt jellemző, s vele egyidejűleg megszülettek a pásztorélet velejárói a subák, a szépen hímzett szűrök és a pásztorok kezei nyomát őrző faragások.

A növénytermesztést illetően a legnagyobb kihívást a homokbuckák feltörése, illetve a futóhomok megkötése jelentette. Ennek érdekében szőlőt és gyümölcsfákat ültettek vagy a homokot felszántották, beszórták a területet szalmával, majd birkanyájat tereltek rá, hogy az állatok a homokba tapossák a szalmát.

A török hódoltság után főként szőlőt és dohányt termesztettek. Utóbbi az 1730-as években élte virágkorát, amikor a betelepült szerbek dohánykertészeteket működtettek. De termesztettek takarmánynövényeket, gabonát, kukoricát, a homokos területeken pedig búzát és rozst is. Ezzel együtt az ipar szintén fejlődött, hiszen egyre modernebb mezőgazdasági eszközöket alkalmaztak. 1851-től – az állami dohánymonopólium bevezetése után – a környékbeli dohánykertészek áttértek a paprikatermesztésre, megteremtve a mai fűszerpaprika-termelés alapjait.

Az érett termést vesszőkosarakba, úgynevezett „garabolyokba” szedték, majd felfűzték. A füzéreket vagy az eresz alatt a napon, vagy egy külön épületben, a dobkályhával fűtött paprikaszárítóban szárították, majd famozsárban, „külüben” törték meg. Manapság füzér helyett ezt a műveletet keskeny műanyagzsákban, „szütyüben” végzik.  A szegedi fűszerpaprika bevonult a hungarikumok sorába, a magyar konyha egyik alapfűszere lett, s ma már ételeink nagy részét el sem tudjuk képzelni nélküle. Ha pedig a környék konyhai remekeire gondolunk, sokunknak elsőként a szegedi halászlé jut eszébe.

Amit a táj gasztronómiájában a halászlé képvisel, azt az öltözködés terén a szegedi papucs testesíti meg. A paprikához hasonlóan szintén hungarikum és ahogy a mondás tartja, nincs párja. Nemcsak igényességében és szépségében, de a viselet tekintetében sem, hiszen nem készítenek külön jobb és bal lábra valót. A divatnál maradva szintén említésre méltóak a környékbeli kékfestők munkái, a gazdag mintavilággal ellátott kelmék, de a mindennapi élethez hozzátartoztak a gyékényfonók által készített termékek, a lábbelik, a különböző méretű és különböző célokra használt szatyrok, kasok, kosarak is. S ha már a mesterségeknél járunk, nem szabad elfeledkeznünk a késkészítőkről sem. Többek között az itt előállított halbicska, a kubikos bicska vagy a hasító bicska a XIX. század végére már országos hírnévre tett szert, de népszerűek voltak az ollók, a borotvák vagy az oltókések is.

Nagy élmény volt számomra, hogy mindebbe bepillantást nyerhettem.

Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a Móra Ferenc Múzeum Dolgozóinak, akik a múzeumlátogatás során meséltek várostörténetről, újjáépítésről, mesterségekről, hagyományokról, szokásokról. Szó került magánéletről, múltról és jelenről. Megható történeteket hallottam Magyarországról és a hazaszeretetről. Hol mosolyt csaltak az arcomra, hol könnyeket a szemembe. Köszönöm, hogy megosztották velem az ismereteiket, az emlékeiket. Mély nyomot hagyott bennem ez a város és ezek a rövid, de megható beszélgetések. Egyszerűen beleszerettem Szegedbe és a környékbe. Van ebben a helyben valami titokzatos, valami megfoghatatlan. Árad belőle valami szívet bizsergető melegség. Ezt nem lehet leírni, talán még látni sem. Ezt egyszerűen csak érezni lehet. Úton hazafelé, a Tisza-parton bandukolva arra gondoltam, milyen jó magyarnak lenni. Azon tűnődtem, mennyi gyönyörű hely van a világon, de csak Magyarország az, ahol igazán otthon vagyok.

 

Felhasznált irodalom:

Juhász Antal: A deszki hajóvontatók (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 1966.)

Juhász Antal: A szegedi táj tanyái (Szeged, Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1982-83.)

Móra Ferenc Múzeum néprajzi kiállításának anyaga

Fotó: Szombati Imre, Móra Ferenc Múzeum