Élethosszig tartó tanulás

Ha valamit javítani kellett a házon, vagy a melléképületen, azonnal Tóth Imre bácsit, a kőműves mestert hívtuk. Így volt ezzel több szomszédunk is, mert megbízható, lelkiismeretes és főleg kreatív mester volt. Nyugdíjasként belefért az idejébe egy kis falazás, burkolás, vagy amit épp az épület kora indokolt. Amit a „nagy” kőművesek nem vállaltak el, mert vagy apró munkának találták, vagy bonyolultnak, azt Imre bácsi szépen megcsinálta. Nagyon hiányzott mindenkinek, amikor egy betegség után már nem vállalt több nehéz fizikai munkát igénylő restaurálást.
A minap azonban újra láttam dolgozni azon az aratáson, amelyre mindkettőnket meghívtak. Egy kis tábla cirok aratásán.
Ekkor tudtam meg, hogy új elfoglaltságot talált magának. Nem olyan nehéz, mint az építkezés, de mégis kell hozzá erő és ügyesség. Elhívott, hogy nézzem meg, fényképezzem le, hogyan lesz nála a cirokból seprű.

Miután elkészült egy seprű, beszélgettünk kicsit az életéről.
– A sok Tóth között mi voltunk a „Bikás”-ok. A falu bikáit Jóska bátyám gondozta, ott is laktunk a bikaistálló mellett. Van még egy másik ragadványnevünk is, az a „Csordás”. Apám hajtotta ki a Borjújárásra a tehéncsordát, persze, hogy az egyszerűség kedvéért ez is ránk ragadt.
A faluban mindenki ismer minket, de mégis, a legismertebb testvérem Jenő, a szabó. Ő, amikor már iparos volt, hívott inasnak, hogy tanuljam ki én is a mesterségét. Kinevettem, hogy dehogy tanulok én, mivel akkor már dolgoztam Palotáson az Állami Gazdaságban, volt keresetem, nem akartam arról lemondani. Azóta már többször megbántam ezt a döntésem.
Mégis lett aztán szakmám, mert amikor Szolnokon az ÉPSZER-nél dolgoztam, bíztattak, hogy járjak esti iskolába. Először az általános iskolát, aztán a szakmunkásképzőt is kijártam. Így lettem kőműves.

– Imre bácsi hogyan talált rá a seprűkötő mesterségre?
– Mindig vetettem a kertbe egy kis cirkot, hogy a jövő évi seprűnk meglegyen. Vagy öt éve volt, hogy ősszel mint mindig, elvittem megköttetni, de nem vállalta a mesterem, mert beteg lett. Elküldött egy másik seprűkötőhöz, s ott ragadtam. Elnéztem, ahogy csinálja, s azt gondoltam, hogy ha neki megy, akkor nekem is menni fog, én is meg tudom csinálni.
Még a gépet is én készítettem olyan méretre, hogy a kezemre álljon. Három darabból áll. Az egyiken kifésülöm a megszáradt cirkot, ami azt jelenti, hogy a magokat leszakítom a szárról. (A magokat a szeretik a csirkék.) Ez után be kell áztatni a méretre vágott cirokcsomókat, hogy a különböző műveleteknél ne törjön, hanem hajoljon. A fő gépen dróttal hozzákötözöm a nyélre az öt csomót. A harmadik eszközön öt sorral összevarrom.
A kötözés nem tart sokáig, de a szívemet jócskán megdolgoztatja, mert szorosan kell, hogy tartsa a drót a cirkot, ehhez erősen kell feszíteni a kezemmel, lábammal, és közben tekerni is kell. A varrás aprólékos munka, azt nem szeretem, viszont nagyon jó érzés, amikor elkészülök egy-egy darabbal.
– Kik a megrendelők?
– Nincs rendelés. Mindenki hozza a saját cirokját, s abból csinálom meg a seprűjüket. Ők a barátaim, jó ismerőseim, azok, akik tudják, hogy mostanában ezzel foglalkozom.
Nem építek, javítok már házakat, de tétlenül itthon ülni nem tudok. Mindig szerettem dolgozni, s ez az új szakma értelmet ad mindennapjaimnak.
Imre bácsi 73 éves, a feleségével, Szöszi nénivel ötven éve házasok, két gyermeket neveltek fel, van öt unokájuk és egy éves az első dédunokájuk, és Imre bácsi még mindig tanul.
Jó egészséget kívánok!

A cikket Marton Rita küldte nekünk Jászalsószentgyörgyből a 2011-es “Írd Te a Vidéki Életet” pályázatra, írása Vidéki Élet kategóriában döntős lett.