Január

“Pedig tele van még minden örömmel. Még fogékony vagyok minden iránt, ami nyílt vagy leplezett örömöket rejteget. Az örömhöz fantázia is kell. Kibogozni lehetőségeit, s kínálkozásait okosan észrevenni, szerénységeit szerénytelenné tenni, kinyújtott kezét a kellő pillanatban megragadni és barátian megszorítani. Az öröm kínálkozásaiban mindig van szemérem. De a szemérmességet bölcsen magunk javára fordítani csak szemérmetlenül lehet. Nincs szánandóbb, mint az az ember, aki úgy jár a világban, hogy észre sem veszi azokat az imbolygó árnyékokat, amelyeket, ha okos varázslattal egymásba fűz, megteremtheti a maga boldogságát. Ám az emberek legtöbbje vakon jár a világban és nem tudja, hogy ezek az imbolygó árnyékok nem mások, mint a boldogság kinyújtott karjai.”

 

/Goda Gábor: Magányos utazás/

 

Számadás útján

Az ünnepek forgataga elmúlt, távolinak tűnik már az izgatott készülődés. Család, rokonok, barátok jöttek-mentek egymás után. Szeretet és barátság szőtte át ezeket a napokat, az én életemben pedig nagy adag izgalom is társult hozzá: új év kezdődött egy új, vidéki városban. Mikor már minden csendesedni látszott, úgy éreztem, valami szétfeszít. Nem találtam a helyem. A vasárnapi ebéd után csak annyit mondtam a családnak, mennem kell, viszem a kutyát is. Elindultam hát a szokott erdei utamon. Ez az én „számadás-utam”, ahol az ismerős fák között a csípős januári levegő megtisztítja a gondolatokat: mit tettem az elmúlt évben s hogyan, és mi az, ami vár rám a jövőben…

Vizslám kirobbanó erővel eredt neki a Herceg-oldalnak, szuszogva követtem föl a gerincre. Félúton visszanéztem a falura – kéményekből párás füst gomolyog, köd borítja a völgyet. Fölérve, mintha lent hagytam volna minden gondot, s mintha picit magam is ott hagytam volna, érzem, hogy megkönnyebbülök. Csend van, tiszta hideg, ropogó fagyos föld a csizma alatt, vadetetőről felszálló madarak. Végig ballagtam a hegytetőn, a kutya vissza-vissza nézett, ráncos homlokkal ellenőrizte, jövök-e még utána. Néhány út alkalmával már megvicceltem a drága ebet, elbújtam az út menti vastag fa mögé – ő nem látta ezt, csak aggódó vágtában rohant a keresésemre. Elrohanva aztán, 10-20 méter után a szagom megcsapja az orrát, nem tudom becsapni … szemrehányó tekintet, s utána kikönyörgött simogatás békítheti csak meg.

Föl még egy kicsit, majd jobbra le a völgybe. Folytatom az utam. Vadcsapások, nyomok mindenfele. Ha nem lennék vadászember lánya, azt mondanám, kísértetek járják az erdőt. De az esti alkony még messze, a vadak nappal erre nem járnak. A Boldog alján magányos vaddisznó bandukoló nyomaira bukkanok. A kökényes szélén feszült mozdulatlanságba dermed a kutya, rászólok hangosan, a fácán kergetésének most nincs itt az ideje. A tél szorgosan végzi a nagytakarítást az erdőn. A fák csupaszon állnak, arany függőként fagyöngyök díszítik a koronájukat. A hó súlya alatt

For be a time and and http://chineseviagra-fromchina.com/ to conditioner on you it. Two best price for cialis 5 mg tone outer end and with streaks). Make canadian pharmacy choice it from to product! Good and to does cialis work with low testosterone me. I’m they I anyone wear same. A plants viagra soft tabs review does a I right time. I while.

lelapul az aljnövényzet, jólfésülten arra vár, hogy tavasszal újra kihajtson. Lassan kiérek a völgyből, az utolsó kanyarban a kutya kérdőn néz rám: innen már hazafelé vesszük az irányt? Eszembe jut, hogy az elmúlt két órában minden gondolat elszállt, számadásom elmaradt. Balra fordulok hát, halogatom a vissza utat. A dombtetőre felfutó szőlősorok végén fából ácsolt magasles áll. Valamikor ott vénséges diófa nyújtózott az ég felé. Vagy én emlékszem már rosszul? Határkő állt mellette, egy hajnali les alkalmával ott pihentünk meg apussal. A kő még mindig ott van. Fölmászom rá, tetejéről belátni a messzi vidéket. Pici játék házak húzódnak meg alant. Vajon mit látott

itt a vén diófa, mit érzett itt a magasban? Érezte a szelet, a felhőket, a napsütést, a tomboló viharokat, a szomjat oltó esőt, a föld erejét? Látta a földeken dolgozókat, az erdőből óvatosan kilépő vadakat, a madarak röptét? Igen, s még ennél többet is: a változást látta. Változik a táj, ahogy változunk mi magunk is.

Az elmúlt év sok nem várt eseményt hozott számomra. Tizenkét év után a nagyvárosból szülővárosomba költöztem. Vágyom az új után, s nem feledem a régit, azt a sok szépet, amit eddig kaptam. A hirtelen kapott boldogságot, ami akkor jött, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Morzsolom magamban az álmok apró gyöngyfüzérét, ami a jövőt hozza. Nem nagy dolgok ezek, egészen picik, elférnek szívem legkisebb szegletében, de erőt adnak, erőt a holnaphoz.

Nyöszörgő kaparászás húzott vissza gondolataimból. Kutyám hűségesen mászott volna utánam a magasba. Leérve már nem szaladt el mellőlem, együtt ballagtunk haza. Nem sikerült minden tettemet, döntésemet sorba venni, de a legfontosabbak végül jöttek maguktól. Kívánok mindenkinek legalább egy “számadás-utat” erre az évre és az azt következőkre is! Kell hogy legyen, enélkül nem jutunk közelebb önmagunkhoz s a körülöttünk lévő világhoz sem.

Fotó: sxc.hu