(Képzelt) riport Nagypapámmal

Nagypapám, 120 évvel ezelőtt, 1891-ben, amikor a világra jöttél, milyen körülmények vártak Téged, az újszülöttet?

Ó, kisunokám, bár Te is megetted a kenyered javát – ahogy mondani szokták – mégis nehezen tudod elképzelni azokat az éveket! Amikor e  világra hívott engem a Teremtő, nem volt igazi vidámság a mi kis házunkban. Kiderült ugyanis, hogy édesapám gyógyíthatatlan beteg, s ez a szomorú tény megkeserítette szüleim afölötti örömét, hogy kétéves bátyám mellé megszületett az újabb kisfiú.

Édesanyám Nagy Veron’ még engem szoptatott, épp’hogy az 1 évet betöltöttem, már az apám koporsójánál álltunk, s torkom szakadtából ordítva bújtam az anyám gyászruhájába. Félelmetes volt számomra a sok fekete ruhás asszony, a sírás, az ének, a szertartás. Hárman árválkodtunk a ravatal mellett: Anyám, a 3 éves bátyám, s én – az 1 éves kislegény.

Hogyan alakult ezután a sorsotok?

Tudod, kisunokám, akkor nem volt „szociális háló”, amire egy gondolatnyit is lehetett volna számítani. Édesszülém már a temetés másnapján munkát keresett. Ki kellett fizetni az árendát a bérelt házunk után, s kellett egy kis pénz a napi megélhetésre is, a téli tüzelőre is. Édesanyám jól értette a szőlőművelés minden munkáját: tudta, mikor kell fedni-nyitni; tetejelni, hónaljazni; kötni és kapálni, s mikor van a szüret ideje. Így elszegődött a  környékbeli szőlősgazdákhoz. Még a harmadik faluba is elhívták, s megbecsülték igyekezetét, becsületes munkáját. Ilyenkor engem a hátára kötött, a bátyámat kézen fogta, s jó korán elindultunk, mikor kinek a szőlőjébe. Az ennivalónk egy korsó víz, egy darab kenyér, ritkán  zsírral, de sokszor anélkül; -s ha akadt valami gyümölcs, akkor az volt a „feltét.” Engem a bátyámra bízott, letáboroztunk egy fa árnyékában. Gyorsan talált valami „játékot” számunkra: csutkából készített lovat, kukoricabajusz sörénnyel, gesztenyéből lovast is ültetett rá. Néha a sorból visszaszaladt ellenőrizni, nem teszünk-e rosszat. Így került egyszer szőlőmunkásnak a történelmi nevet viselő  Szilágyi János szőlősgazda táblájába. Ő nem helybéli volt, a Mamámnál 25-30 évvel idősebb, gyermektelen özvegyember. Bölcsessége, megfontoltsága miatt mindenki tisztelettel úgy emlegette csak: a vén Szilágyi, pedig talán még 60 éves sem volt. Figyelgette a mamámat, néha játszott velünk is kicsit. Megszeretett minket. A gyászév letelte után Nagy Veron’  Szilágyi Jánosné lett. A harmadik faluba költöztünk.

Milyen életed volt a mostohaapa mellett?

Ő egy édes- mostoha  volt. Gyermekeként  nevelt bennünket, gondoskodott rólunk, s szeretetteljes szigorral irányított minket. Mivel mi „öregembernek”  láttuk őt, úgy is szólítottuk: Édes-öregapám. Édesanyánknak is valamivel könnyebb évek következtek: kellett ugyan dolgozni, de már csak a „saját”, Szilágyi-féle földeken és a szőlőben. Minket is munkára neveltek. Sok mindent tanított meg a nevelőapánk: kaszálni, fát és szőlőt metszeni és nemesíteni, szemezni. Minden fortélynak hasznát vettem a későbbi életemben. Mikor már „legénykedni”   kezdtünk,különösen figyelt ránk. Ha bál, mulatság következett a hétvégén, már hét elején kérdezgettük a bátyámmal: -Édes-öregapám, elenged-e minket a majálisba szombaton? Ő mindig mosolyogva biztatott: -Ott a helyetek,édes fiaim… Aztán szombat reggel azt mondta: -Még a bál előtt szaladjatok ki a Hosszúnyilas-dűlőbe, s forgassátok meg a szénát, hogy a Bimbó és Szekfű tehén sok tejet adjon! Itt van 2-2 pengő, egy kis fröccsrevaló, a bálra. – S letette a pénzt az asztalra. Mi siettünk, hogy minél előbb elvégezzük a feladatot. Csakhogy a dűlő messze volt, a széna rengeteg, a nap ontotta a meleget. Késő délutánra lettünk készen. Igencsak sajgott a vállunk a villázástól! Inkább vánszorogtunk, mint siettünk hazafelé. Mire kellően megtisztálkodtunk, öreg este lett. Nem volt kedvünk bálba menni, hiába volt kikészítve a zsebpénz. – No’ nem baj,eltesszük ezt a pénzt, -mondta a vén Szilágyi,- s ha gyűlik hozzá, az őszi vásáron borjúbőr-csizma lesz belőle.Úgy is lett. Ezt a „cselt” főleg akkor  vetette be nevelőapánk, amikor „ritkítani” akarta a mulatozás alkalmait,vagy túl fiatalnak talált (különösen engem) az éjszakai kikapcsolódásra.

A  köles története,az hogy is volt?

1919-ben, az úgynevezett tanácsköztársaság idején  a földosztó – biztosoktól a bátyám is, én is kaptunk 1-1  magyarhold  (1200 négyszögöl) földet, mint félárva fiatalemberek. Nevelőapám, aki puritán bölcsességéről volt ismert, azt tanácsolta nekünk, amikor „lelohadt” az első, birtoklás fölötti örömünk, hogy ne  tegyük magunkévá ezt a földdarabot, mert „siratja ezt valaki”, s az  ebül szerzett vagyon, ebül vész el. A  földosztók azonban járták sorra az új gazdákat, s számon kérték, miért nem munkálták meg a földet. Édes-öregapám azt válaszolta a szemrehányásra, fenyegetésre:   -Tudjátok, mi   kölest  akarunk vetni bele, s azt nyár elején is ráérünk. Így a bukás után  az eredeti tulajdonos úgy kapta vissza a földjét,ahogy elvették tőle.

Hol  ismerted meg a későbbi feleségedet,a nagymamámat?

Egy majálison láttam meg, s rögtön megakadt a szemem rajta. Ő fehér bőrű, sötét hajú, telt idomú, alacsony termetű  leányka volt, én szőkés és magasabb. Igaz, ő még meglehetősen fiatalka volt:  alig múlt 15 éves, én pedig már 23. A családját ismertem: 2 nővére már férjnél volt, 2 bátyja meg ott táncolt a bálban. Sajnos, nem sokszor találkozhattunk, mert kitört az I.világháború, s engem elvittek katonának. 4 évig távol voltam a szeretteimtől, a kiszemelt  mátka-jelöltemtől. Képzeld el a korabeli infrastruktúrát a laktanyában! Összezárva sok vidéki parasztfiú, más-más neveltetéssel, szokásrendszerrel, normákkal. Nehéz volt. Egyszer nekem is volt egy emlékezetes esetem, hiába engedelmes, csendes fiú voltam.

A laktanya-folyosón, a hálótermek  előtt állt a vizeslóca. Ez egy erős, nagyobb, sámliszerű bútor volt. Rajta két, mindig teli vizesvödör, fölöttük egy szögön egy zománc nélküli, alumínium bögre függött, korabeli nevén a bádog. A katona ha megszomjazott, merített ebből. Ivás után kiöblítve visszaakasztotta a helyére. Egyszer én is megszomjaztam. Lehúztam  egy jó bögrével, majd a kiöblített edényt letettem a két vödör közé. (Itthon,nálunk ez volt a szokás.) Arra jött egy elöljáró tiszt, s megszólított: -Valamit elfelejtett,katona!- Mit, szakaszvezető úr?- Igyon meg egy bögre vizet ismét, hátha eszébe jut…-mondta nekem kicsit kaján mosollyal. Megtettem. Az ivóalkalmatosságot ugyan oda leraktam. -Látom, nem tudja, merítsen újra!-mondta. No, ennek fele sem tréfa! Meg kellett innom a harmadik bögrével is. De ekkor kicsit megbátorodtam. -Ha még egyet elfogyasztok, holnap mehetek maródira (betegszobára.) -Akkor menjen a raktárba, kérjen egy vastag kartonpapírt meg festéket, s pingálja rá nagy betűkkel: A BÁDOGOT A SZÖGRE KELL AKASZTANI! Ha kész,szögelje a vizeslóca fölé, hogy senki el ne felejtse!

Sok kilométer választott el a szerelmedtől,nagyon ritkán láthattad. Hűségesek voltatok egymáshoz?

Igaz, nem tettünk egymásnak fogadalmat, de kitartottunk egymás mellett, pedig a háború vihara engem  Isonzóig elsodort. Amikor hazafelé jöttünk, egy hatalmas tengeri csigát találtam útközben. Betettem a katonai hátizsákomba, -ez lett  a „vásárfia” szerelmemnek. A sok mediterrán növény  sem kerülte el a figyelmemet: egy kis, bőrős levelű örökzöld csemetét kihúztam, s vizes zsebkendőmben óvva, sértetlenül hazahoztam a nagymamádnak. Ő nagyon örült – elsősorban nekem, de nagy becsben tartotta személyes ajándékaimat is.

Igen, ezt bizton állítom: ez a tengeri csiga az én szekrényem polcán álmodozik a tengerről, a fácska pedig 40 éven át állt a tornác oszlopa mellett egy vödörben, míg el nem pusztult, úgy a 60-as évek derekán. Szerettem.

Tudod, amikor hazaértem Isten kegyelméből, akkor kezdődött az igazi udvarlás részemről: akkor ismertük meg jobban egymást, s komolyra fordult a kapcsolatunk. Én már 30 éves „vénlegény” voltam, amikor a  22 éves  Sz. Erzsát elvettem feleségül, s a Szilágyi János házába hoztam menynek.

Egy évre rá született meg a te édesanyád, s ennek örömére ültettem a kapunk  mellé a most majdnem 90 éves szomorú eperfát, amit én magam szemeztem, vadeper alanyba – úgy, ahogy a nevelőapám megtanította valamikor…

Édesanyám  keresztneve  nem gyakran fordult elő falun: Emília. Hogyan találtatok rá erre a szép névre?

Nagymamád pártolta ezt a gondolatot, mert az ő keresztanyját így hívták.Volt azonban ezzel kapcsolatban egy kis „gubanc” az életünkben. Akkoriban a bába a házhoz jött a szülést levezetni. Ő jelentette be az újszülöttet a községházán is. A mi bábánk idősebb lévén, a könnyebbség kedvéért egy héten csak egyszer, pénteken jelent meg  e célból a hivatalban. Addig „gyűjtögette” a hét közben világra jött gyermekek adatait. Kicsit szerette a „konty alá valót”- szívesen koccintott a kispapákkal, s el-elfogadott egy-egy demizson bort is. Nohát, tőlem is kapott. Lehet, hogy ez volt a baj: mire hazaért, elfelejtette, hogy hívják az újszülöttet. Pénteken, az anyakönyvezésnél bemondott egy másik keresztnevet. (Mi ezt nem is sejtettük.) Amikor édesanyád iskolás lett, az adatok felvételénél derült ki: Amáliának anyakönyvezték,  immár 6 éve. Felnőtt korában tudott csak „megszabadulni” a nem kívánatos keresztnevétől.

Hogy fért meg  egy haj alatt, (egy hajlékban ) két asszony? Milyen volt a kapcsolat a két generáció között? (Édesanyád és feleséged között?)

Nem emlékszem jelentős vitára. Így,érettebb fejjel visszagondolva ezt több összetevő magyarázza. A feleségem hajadonként  hasonló anyagi körülmények között élt, hasonló tradíciókat követett, ugyanolyan vallást gyakorolt. Sokgyerekes családból jött, így szüntelen alkalmazkodnia kellett a többiekhez, ezért  segíteni kellett a ház körüli munkában – ismeretlen volt a henyélés.

Édesanyámmal nagyon megegyeztek abban, hogy jó idő esetén minden szombaton elmeszelték a fal alját  (a vert fal alsó, 50-60cm-es, kékkel szegett részét), mert egész héten felverte a por. Mindketten úgy tartották, a  tiszta asszony hétfőn mos,  mert olyan rendben van a család ruhája, fehérneműje, hogy kitart  a hétvégi ünnepekre is, valamint azt is szigorúan betartották és betartatták, hogy vasárnap semmi komoly munkát nem végeztek, mert aki ilyenkor dolgozik,azt megveri az Isten azzal,hogy szüntelen haladatlan lesz a munkája, s mindig csak a pihenés helyett tudja majd befejezni. Aki pihen ezen a napon, annak a Biblia szerint a Teremtő „álmában is ad eleget”. Állandó vasárnapi koldusunk, a Gyuri, ugyanúgy megkapta a negyed kalácsot, ha a feleségem látta meg a szamaras kordéját a kapu elé fordulni, mintha az édesanyám. Jó megfigyelő volt ez a nyomorék fiú, igazi „egyházi diplomata”. Ha katolikus porta elé hajtott, vetette a keresztet, mondta az  Üdvözlégyet, ha református ház elé vetette a sorsa, összetett kézzel a Miatyánkot imádkozta. Ismert mindenkit. Ha mégsem,”diplomatikusan” elkezdte a Hiszekegyet.

Egyetlen dolgot nem volt hajlandó a nagymamád „haladó hagyományként” megőrizni:  Édesanyámhoz hordták a környékről a kakasokat, hogy fossza meg őket férfiasságuk legfontosabb kellékétől, azaz csináljon belőlük kappant. No, ezt nem tanulta meg soha!

Ez nagyon érdekes, kihalóban lévő tudomány. Az állatvédők biztosan rosszallanák…Te láttad ezt? Mikor, miért kellett a kakasokból kappant csinálni?

Kisfiú korom óta tudtam, miért jönnek hozzánk az asszonyok a szép kakasokkal, egyszer-egyszer láttam is, később, különösen serdülő koromtól kezdve  nem szerettem nézni. A kakasokat nyár elején hozták e kis műtétre, akkor, amikor már kiválasztották a „magkakast”, azaz a továbbtenyésztésre méltó példányt, s a többi hímnemű egyed fölösleges volt. Ezek az ivartalanított  kakasok ugyanis már csak az ennivaló után érdeklődtek, s hatalmasra nőttek, meghíztak. Őszi esküvőre, szüretre, búcsúra sokkal kiadósabb volt  levágni egy kappant, mint társaikat. Ez a beavatkozás egyébként pár percig tartott csupán. A kakasokat a “műtét” idejére egy korty pálinkával elbódították, így nem érezték a beavatkozást. Mire a tulajdonos hazavitte a kappanokat, akkorra „kijózanodtak”, 1-2 napig búslakodtak, gyengélkedtek, aztán újra beilleszkedtek a baromfiudvar hierarchiájába. Soha nem pusztult el egyetlen állat sem, olyan gyakorlattal végezte a „kappan-gyártást” Édesanyám.

Elnosztalgiáztunk a szájhagyomány alapján továbbadott családi legendáriumban. Köszönöm.

Szívesen meséltem, abban reménykedve, hogy majd egyszer te is továbbadod az unokáidnak. A teljességhez azonban hozzátartozik, hogy a kép úgy lesz árnyalt, ha elolvasod  a női ág, a nagymamád naplóját is. Ott is sok, másféle epizód vár majd.

Szerző: Farkas Ferencné Ilona az “Írd Te a Vidéki Életet!” cikkíró pályázat döntőse Vidéki Élet kategóriában.

(A kép illusztráció, forrás ide kattintva.)