'Péterbácsi' és a parasztházak

“Városi emberként, gyermekkoromban sokat nyaraltam vidéken, úgy kisebb városokban, mint falun egyaránt. Ma már nosztalgiával gondolok vissza a barátságos közvetlen emberekre, a csendes vidéki környezetre, a jó levegőre, az állatokra, a kemencében sült kenyér illatára, a bödönből kivett és sparhelten melegített zsírban tartósított lesütött húsra. Ugyanúgy a cseresznyefáról frissen leszedett gyümölcsre, a széna illatára,  és a baromfiudvarban tartott népes állatseregre.  A házi szalonna és a spájzban lógó kalbászok és sonkák is jószívvel jutnak eszembe! Akkoriban a jól végzett munka után jólesett az étel, a humor és a közös asztalnál eltöltött kellemes beszélegtések,  és bölcsességek, történetek hallgatása. A saját házi bor kóstolgatása és az attól átaludt nyugodalmas éjszakák is pótolhatatlanok! Ma mindezek háttérbe szorultak, nincs időnk egymásra, minduntalan a pénzt hajszoljuk, de legbelül a szívünk mélyén, mégis vágyunk erre az életmódra!”

Ezt a pár gondolatot Péterbácsitól kaptuk kölcsön. Péterbácsival, becsületes nevén Pető Péterrel a modern kommunikációs csatorna, az internet hozott össze, ahelyett, hogy Nógrádban járva gyönyörű parasztháza csábított volna be minket a mester portájára. Csodálatos munkái óhatatlanul számra csalták a kérdést, hogy vállalna-e munkát a Balaton-felvidéken is? Mosolyogva jött a válasz, hogy dolgozott már nem egyszer a környéken, de az is előfordul, hogy külföldre hívják. Péterbácsira nem igaz a “suszter cipője” mondás, hiszen saját maga által felújított parasztházánál keresve sem találnánk jobb cégért. Hamarosan megtudhatjuk tőle a régi házak felújításának csínját-bínját. Megosztja velünk többek között, hogyan kezeljük a salétromos falszakaszokat, a vályogházak szigetelésének mikéntjét és természetesen faggatjuk majd a nyílászárók korhű felújításáról és azokról a csodás fafaragásokról is.

Péterbácsi vidéki életről szóló kedvenc verse álljon itt útravalóul születő írása megjelenéséig Kormányos Sándor tollából:

Gyermekkoromban sokszor néztem,
hogy feji a tehenet nagymamám,
s ha pörölt velem, mert útban voltam,
hát lestem az istálló ablakán.
Pirkadatkor a kakasszó
már fenn találta nagymamát,
vitte a három lábú fejőszéket,
s nyitotta az istálló ajtaját.
A tehén úgy tűnt várja nagyon,
hosszan bőgve üdvözölte,
de a mama fejés előtt,
az istállót még felsöpörte.
Aztán fogta a füles sajtárt,
és leült a fejőszékre,
s a tehén tőgyét jól megmosva,
előkészült a fejésre.
Aztán a friss tej harsogva
habzott a sajtár oldalán,
s míg szaporán járt a keze,
egy dalt énekelt nagymamám.
Egy dalt, amit még ma is hallok,
bár harminc év múlt el azóta,
nagymama reszkető, öreg hangján
szívemben csendül fel a nóta.
Hallgatom és gyermek vagyok,
kit friss tejjel itat nagymama,
bütykös kezével a kezem fogja,
s én sírok, ne engedjen el soha!

Fotók: a mester saját képei