Disznótornak télen van az ideje

„Disznótornak, lakodalomnak télen van az ideje.”

A tréfás tiszakeszi mondás szerint azért, mert ilyenkor nem romlik el a hús és nem savanyodik meg a menyasszony. A disznóölés, s az utána következő disznótor a téli hónapok jelentős és várt eseménye. Régen még a gyermekek sem mentek aznap iskolába. Ilyenkor korán kezdődött a nap az egész család számára: még alig pitymallott, s már zörgetett a kapun a koma vagy sógor, mert a saját disznóját senki sem vágta le szívesen. 

A perzselés után – amely a fehér havon, kékes hajnalban szép látvány, s a gyermekeknek nagy mulatság volt – pontos rendben haladt a munka. Mindenkinek megvolt a feladata: az asszonyok sütötték a vért reggelire, tisztították a fokhagymát, mosták a beleket. A férfiak töltötték a hurkát, aprították a zsírnak való szalonnát, a böllér bontotta fel a disznót, készítette a kolbászt, sózta a szalonnát. A gazdának ezen a napon csak az volt a dolga, hogy szíves szóval, tréfával s jó borral tartsa a segítőket. A disznóölés előkészítésében, majd az egész napi munkában a háziasszonynak segítettek a szomszédasszonyok, s a közeli rokonok. Ez a segítség kölcsönös volt: a háziasszony később visszasegített, ha a szomszédoknál volt disznóölés.

Ebédre orjalevest és paprikás húst főztek az asszonyok, de ekkor nem sokat időztek az evéssel, mert még sok munka várt rájuk. Kora délután hozzáláttak a vacsora készítéséhez. A nap fénypontja a disznótor volt, amelyre nemcsak azokat hívták meg, akik egész nap segédkeztek, hanem másokat is, elsősorban a közeli rokonság köréből, a szomszédokat és a jó barátokat. A disznótorra a böllér hívta meg a vendégeket úgy, mintha virrasztóba hívná őket. Elmondta tettetett szomorúsággal, hogy „szegény öreg befejezte”, s hogy „mostanában már nem evett, és mennyit hörgött”, s csak a legvégén árulta el véletlen szóval, hogy milyen virrasztóba is hívogat.

„Eljöttem én kántálni-kántálni

Ablak alatt fát vágni

Én is fogtam fülét-farkát 

Adjanak egy darab hurkát!”

Egyéb szokások

Gyakran előfordult, hogy tréfás kedvű asszonyok, lányok rossz ruhába öltözve, bekormozott arccal, lakodalmas menetet imitálva, karjukon kosárral hívatlanul beállítottak a disznótoros házba, énekeltek, vidám rigmusokat mondtak, táncoltak, s mindez növelte az amúgy is vidám hangulatot. Amikor kosarukba megkapták a kolbászt, hurkát, eltávoztak.

Sok helyen volt szokásban, hogy a disznótoros ház ajtajába egy ágas-bogas gallyat állítottak, amelyre tréfás versikét tartalmazó cédulát függesztettek. Elbújtak a sötétbe, s várták, míg a háziak észreveszik a nyársat, leveszik róla a cédulát, s helyébe hurkát, kolbászt raknak, amit aztán nagy lopakodások közt vittek el. Tor közben gyakran megemelték a poharukat, mert különben nem lenne szerencséjük a jövő évi disznóval. A vacsora végeztével a gazda szokott a legtöbbször nótát kezdeni, amelyet a többiek folytattak. Azt szerették, amelyiknek minél több verse volt. Régebben előkerült a tambura, s a bőrduda is, s jó kedvük kerekedvén megforgatták az asszonyokat. Ilyenkor a gyerekeknek sem kellett lefeküdni, ez a nap,számukra is ünnep volt, s még éjfélkor is ott tébláboltak a felnőttek körül.

A jó disznótor sokáig tartott, gyakran még két-három órán át is elmulatoztak, majd általában együtt mentek el, egy ajtónyitással, de a háziasszony addig nem engedte el őket, míg nem tett mindegyiknek a kosarába egy kis kóstolót, kolbászt, hurkát, hájas pogácsát. Felhajtván az utolsó poharat is, jó egészséget kívánva elindultak hazafelé a jól sikerült disznótorról.