A Csíz, amin tényleg mosolyog az ember

Kun Anitát egy csodás, toszkán hangulatú vállalkozói vacsorán ismertem meg és nagyon sokat nevettünk együtt azon az estén. Így, amikor később megtudtam, hogy sajtműhelyének neve Csíz, jót mosolyogtam a többszörös szójátékon. A név nemcsak az angol cheese szó kiejtésére utal, hanem arra a vidám pillanatra is, amikor egy fotó elkészülte előtt mindenki azt mondja: „csíííz”.

Amikor múlt héten meglátogattam őt a kisfiammal, meglepve láttam, hogy az otthonuk a sajtműhely fölött van. Anita onnan szaladt le elénk, és később mesélte, előfordul, hogy éjszaka is lemegy dolgozni, ha a megrendelés éppen azt kívánja. Már ebből is érezni lehetett, hogy itt a munka és az élet szinte teljesen összefonódik.

Az első, ami megcsapott, a friss sajt illata volt. Hirtelen nem tudtuk, hogy azonnal kóstoljunk, vagy bejárjuk a műhelyt. Anita és kislánya pillanatok alatt készített egy csodás tálat nekünk, így mire észbe kaptam, már sajttal a szánkban jártuk végig a hidegebbnél hidegebb kamrákat, miközben lelkesen mesélt a sajtkészítés minden apró részletéről.

Egy jobb sajt, egy új élet kezdete

A Csíz Sajtműhely története nem egy üzleti tervvel kezdődött, hanem egy nagyon egyszerű gondolattal: Anita egyszerűen jobb sajtot szeretett volna enni. Imád sütni-főzni, mindig fontos volt számára, hogy minőségi alapanyagok kerüljenek az asztalra, a boltokban kapható sajtokkal viszont egyre kevésbé volt elégedett.

Eszébe jutott, hogy a nagymamája és az édesanyja is készített otthon sajtot. Akkor fogalmazódott meg benne a gondolat: ha ők meg tudták csinálni, talán neki sem lesz lehetetlen.

2010-ben hazavitte az első, erre a célra vásárolt tejet, elkészítette élete első sajtját, és teljesen meglepődött, milyen egyszerű ez a folyamat. Persze – teszi hozzá – csak akkor, ha igazán jó minőségű tej kerül a fazékba.

Három éven át kísérletezett és készítette a sajtokat, mire 2013-ban megszületett az első, már hivatalos engedéllyel rendelkező terméke. Ugyanez az év azonban nemcsak a sajtkészítésben hozott mérföldkövet: egy termelői piacon megismerte Gyurit is, aki később nemcsak az életében, hanem a vállalkozásában is meghatározó társa lett.

Az ötvenliteres fazék, ami többet mondott minden virágnál

Anita akkoriban egyedül nevelte két kisgyermekét. A napjai a munka és a család körül forogtak, klasszikus értelemben vett randizásra nem maradt ideje. Ha mégis szerettek volna találkozni Gyurival, annak egyetlen helyszíne lehetett: a sajtműhely.

Gyuri pedig nemcsak alkalmazkodott, hanem már néhány nap után azon gondolkodott, hogyan lehetne gyorsabbá és hatékonyabbá tenni a munkát. Aztán egyszer csak megjelent egy 50 literes fazékkal.

Anita ma is mosolyogva meséli ezt a történetet. A fazék ezúttal nem csupán egy praktikus konyhai eszköz volt, hanem egy gesztus, komoly üzenettel: „Én ebben veled vagyok. Komolyan gondolom.”

Öt héttel később megkérte Anita kezét. Azóta együtt építik nemcsak a családjukat, hanem a sajtműhelyt is.

Gyuri korábban méhészkedett, így egy ideig két teljesen különböző hivatásban dolgoztak egyszerre. Később úgy döntöttek, hogy minden energiájukat a sajtkészítésre fordítják. Ma már a legidősebb fiú is a vállalkozásban dolgozik, a legkisebb gyermekük pedig gyakorlatilag beleszületett ebbe a világba.

Három szakma egyetlen élet alatt

Anita szerint egy vállalkozás folyamatos tanulás.

Ő úgy élte meg, mintha három különböző szakmája lett volna már. Először alkalmazottként dolgozott egy multinál, aztán vállalkozóként saját magának, ma pedig már egy csapat munkáját szervezi és irányítja. Bár a legszívesebben még mindig egész nap sajtot készítene, ma már elsősorban vezetőként kell helytállnia.

„A sajttal kössenek össze.”

A beszélgetés végén feltettem neki az utolsó kérdést. Mit szeretne, hogy tudjanak róla az emberek, ha holnap eltűnne a honlap, az összes díj és minden marketing? Nem sokat gondolkodott.

– A sajttal kössenek össze. Ez vagyok én.

Azt is hozzátette, hogy valószínűleg ez sem jelentene akkora változást, mert a legtöbb vásárlóját személyesen ismeri. Péntekenként maga is ott van a műhelyben, amikor megnyitják a vásárlók előtt, és számára ezek a találkozások legalább olyan fontosak, mint maga a sajtkészítés.

A látogatásunk végére nekem sem elsősorban a díjak vagy a termékek maradtak meg.

Hanem egy derűs nő, aki egyszerűen csak jobb sajtot szeretett volna készíteni, és aki ma is ugyanazzal a lelkesedéssel beszél róla, mint az első öt liter tejről. Egy férfi, aki egy 50 literes fazékkal fejezte ki szerelmét. És egy család, amely ma már együtt viszi tovább azt, ami egy otthoni kísérletként indult.

A jó sajt persze fontos. De hazafelé mégsem az ízek jártak a fejemben a legtöbbet, hanem az a ritka érzés, amikor egy családi vállalkozásban minden ugyanarról mesél: a sajt, a műhely, a vendégszeretet és az a természetesség, ahogy fogadtak bennünket. Talán ezért is olyan könnyű visszavágyni ide.