Ki ette meg a nyarat?

Az időjósok ugyan meleg és hosszú vénasszonyok nyarát jósolnak, amire valljuk be, ki is vagyunk éhezve. Azonban nappali meleg ide vagy oda, a sárguló fűzfaágak, a kövéredő naspolyák, az ősz illatával estére megtelő levegő mind-mind azt susogják,” itt van az ősz, itt van újra” és remélem, szép lesz, mint mindig énnekem.
Búcsúztassuk hát el a nyarat Csukás István versével, hogy utána köszönthessük az őszt. Csukás bácsi, sajnos már nem láthatja nap, mint nap a Balaton-felvidéket balatonszárszói otthonából. Csukás bácsi, akinek nem tudunk elég hálásak lenni halhatatlan mesefiguráiért, Süsüért és Pom-Pomért, akiket reményeink szerint generációk felnőttjei és gyermekei olvasnak és hallgatnak majd ezután is. Csukás bácsi, akiről gyerekszínházat neveztek el Balatonszárszón, versét ajánlom szeretettel így nyárutón és őszelőn…

Csukás István: Ki ette meg a nyarat?

Ki ette meg a nyarat? Tegnap
még itt volt, mértük a lázát:
37 fok árnyékban, vagyis a fák
hóna alatt. Most se láz, se nyár,
a fák dideregve kapkodnak a levelek
után, rémes csontvázak, kiköpött
halszálkák. De ki ette meg a nyarat?
A kutyámra nézek gyanakodva:
fejét rázza, pofáját nyújtja, eloldalog,
megsértődve morog: „Megint mindent
rám kennek …” A fecskéket figyelem,
zsinórírást bögöztek a villanydróton,
silabizálom, de nem tudom elolvasni,
miről szól, kinek szól? Legyintek,
á, nekik ez túl nagy falat! Macska
füstöl át a kerítésen, szájában egéríz,
verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik
nyárevéssel, a harmadik szomszédból
gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül
a napraforgó cintányérja. Fülelek,
talán tud valamit. Talán a virágok!
A kertben rózsa, kannavirág, büdöske,
a kifeszített madzagon hajnalka tornázik;
szimatolva motyogom: „Kölnigyár, ott a nyár!”
A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág
üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka
tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés!
Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok,
de nem nevetek, mert, nem, egyáltalán
nem buta, mert hova tűnik, ami volt?

Hirdetés