„FlowBalaton alkotói portrék” sorozatunkban ezúttal Kónya Péterrel beszélgettünk.

– Mikor kaptad magad rajta azon, hogy neked a fényképezéssel „dolgod van”, hogy számodra fotókat készíteni több lesz, mint csupán családi eseményeket vagy nyaralásokat dokumentálni? 

A fotózás iránti vágy az utazásaim során alakult ki bennem. Azt vettem észre magamon, hogy egy ország megismerése kapcsán mindinkább előtérbe került a kultúra és ott élők emberek. Ennek következtében a fotóim témái javarészt olyan helyi emberek lettek, akiknek az arcán és a szemeiben tükröződött a boldog-boldogtalanságuk, a mosoly és a szenvedés.

– Sok különleges helyen jártál életedben. Melyek voltak ezek közül számodra a legemlékezetesebbek? Mikor fogalmazódott meg benned, hogy főként portrékat készíts? Hogyan jött az ötlet, hogy elsősorban gyermekek és idős emberek tekintetét „hozd haza” magaddal a nagyvilágból és mutasd meg másoknak, miről is beszélnek azok a szemek?

Gyermekkorom óta két nagy vágyam volt: eljutni Tibetbe és Peruba. Mivel e két csodálatos hely a föld két, egymástól igencsak távol eső csücskén található, így az következett, hogy két olyan kultúrát sikerült megismernem, ami végül újabb és újabb utazásokra sarkallt. Mohón egyre több és egyre hosszabb utazásokon vettem részt, és a fotóim fókuszába a gyermekek és az idős emberek kerültek. Hogy miért? Ez nagyon egyszerű. Úgy vélem, hogy a gyermekek MÉG nem, az idősek pedig MÁR nem szeretnének másnak tetszelegni, megfelelni a világnak, így szemükben olyan őszinteség található, ami engem folyamatosan fotózásra inspirált.  

– Utazásaid képanyagából életre is kelt egy album Gyermeki szemek – Portrék a nagyvilágból címmel. Mesélj egy picit a könyvedről!

A könyvet egy szerkesztő barátom biztatására adtuk ki, aki meggyőzött arról, hogy van létjogosultsága az ilyen jellegű kiadványoknak is a világban. Magam sem gondoltam volna, hogy egyszer a könyvesboltok polcain fogom viszontlátni. A könyvben az utazásaim során készített gyermekportrékat gyűjtöttük össze, ami ritkaságnak számít(ott) a könyvpiacon. Sok pozitív kritikát kaptam a megjelenése óta, ami arra inspirál, hogy talán egyszer egy idős emberekről összeállított könyvet is megjelentessünk.

– Hogyan kerültél a Balatonhoz? Mit jelent számodra itt élni? 

A Balaton számomra egy gyermekkori álom volt. Diákként pár alkalommal itt táboroztam a tónál. Azok a csodálatos élmények olyan mélyen belém ivódtak, hogy már felnőttként egy felújítandó présházat vásároltunk, melyet éveken át, gondos precizitással újítottunk fel. A szomorúságom csak akkor erősödött fel, amikor a már felújított nádfedeles ház adta lehetőségeket csak ritkán tudtuk kihasználni, ezért végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy hátrahagyva a nagyvárosi létet végleg leköltözünk a Balatonhoz. 

Mostanság már nem utazom annyit, mert úgy érzem, hogy a Balaton kitölti bennem azt az űrt, amit korábban az utazásokkal próbáltam betölteni az életemben. Persze a gépemet nem akasztottam szögre, olykor-olykor fotózgatok, s a portrék iránti rajongásom még most is lankadatlan. 

– Hol láthatta a képeidet a közelmúltban a nagyközönség? 

Szerencsére sok lehetőségem volt már megmutatkozni a képeimmel, többek között a Balaton közelében is. Legutóbb például a veszprémi egyetemen a Pannon Fényképészkör Egyesülettel együttműködve csapatunk, a FlowBalaton tagjaival  volt egy közös tárlatunk Ilyen a FLOW! címmel, ahol az én fotóimmal is találkozhattak az érdeklődők. Remélem, hogy ebben az alkotókat, művészeket tömörítő közösségben még színesebb megjelenésekre lesz alkalmunk a közeljövőben!

Szöveg: Koltai Viktória

Fotók: Kónya Péter

Ha még több érdekes életutat megismernél, látogass el Portré rovatunkba!

Iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, hogy azonnal értesülj legfrissebb tartalmainkról! FELIRATKOZOM!