Volt a teraszos szobában két kis polc a Nagyszüleink otthonában. Három szinten sorakoztak rajta a könyvek. Bordó kötésben a Magyar Irodalom Remekei, ezüstszürkében a Világirodalom Remekei. Mindegyik könyv első lapjának jobb felső sarkába Nagyapa töltőtollal, szép íves betűkkel beleírta a nevét. Olyan ünnepélyesnek tűntek nekem mindig azok a kalligrafikus betűk, olyan tökéletesen és elegánsan kanyarogtak. 

Nyolc évesen nem fért a fejembe, hogy a körökből, „cicafarkakból” és „fecskevonalakból” összetákolt kis gyerekírásomból valaha lehetne ilyen műremek. Megállapítottam tehát, hogy a Papa képességei emberfelettiek. A könyvek elé kerültek kora ősszel az almák. Egymástól kellő távolságban helyezte el őket a Nagyi. És figyelt rájuk. Mint mindenkire a családban.

Másnaponként bement a teraszos szobába és megforgatta az almákat. Finoman megemelte a cipkájuknál őket, éppen csak pár centire a polctól és a két ujja között megpenderintette a cipkát, hogy az alma vidáman körbe forgott. Így egyből láthatóvá vált, van-e kicsi barna folt rajta. És ha volt, akkor akcióba kellett lendülni. Vagy kompót készült az érintett almákból. Vagy a kis barna foltot kivágva a másnapi uzsonna mellé került. Ha ez utóbbi történt, a Mama mindig finoman körbevágta az almát úgy, hogy ne váljon azért ketté, de ha a nyolc éves kissé megfeszíti másnap a suliban, akkor könnyen hasadjon. „Hogy meg tudd osztani egy barátoddal.” Mindig ezt mondta. Mama képességei is emberfelettiek voltak.

Ma lenne 99 éves.

Hirdetés

Eszünk ma egy kis kompótot. 

Szerző: Kökényesi-Nagy Andrea