Főhajtás Édesanyám előtt

Fürkésztem tekintetét, hasonlítgattam arcát, ahhoz a régi archoz. Termetén s mozgásán már látszott az idő múlása. Túl volt már a nyolcvanon. Ültem egy hosszú lócán a szőlőlugas alatt, és eszembe jutott, mennyi ajándékot kaptam a gyermekkorral. Láttam szülőm szorgalmát minden évszakban. Dolgozott fáradhatatlanul, töretlen akarással.

Az én Édesanyám

Kora tavasszal a nyári konyhában lágy meleg volt, puha biztonság. A kotlósok korán elültek, így a sárgapelyhes kiscsibék és kiskacsák érkezése versenyre kelt a kipattanó rügyekkel. De jó is volt kézbe venni, simogatni a csipogó és hápogó kis jószágokat! A kopasz nyakút, a bóbitást, a kendermagost… Napról napra, hétről hétre nevelte és gondozta őket az én édesanyám. A gyöngyöző húsleves, a tejfölös csirkepaprikás és a ropogós kacsa sült, idővel mind a család asztalára került. Fölséges vasárnapi ebédek voltak! Illatjuk s ízük órákig csiklandozta érzékeimet. Tollfosztás után meg tollpehellyel kitömött puha és jó meleg dunyhák meg párnák között aludtunk.

Hirdetés

Sokat tudott a növényekről is. Tavasztól őszig virágok pompáztak, illatoztak a ház körül. Virított az orgona, a petúnia, a legényvirág, a dália és az őszirózsa. Gondozott, ápolt volt a veteményes is. Ahogyan a tavasz, a nyár, az ősz és a tél váltogatta egymást, úgy következtek egymás után a tennivalók a kertben is. A talaj jó terméssel viszonozta az őszi ásást, a kapálást, az öntözést, a kétkezi munkát. Gazdagon termett ott: bab, borsó, sárgarépa, gyökér, paradicsom, paprika és burgonya.

A baromfiudvar és a kert mezsgyéjén állt a terebélyes lombú diófa. Őszelőn, gazdagon potyogtatta csonthéjas termését. Amikor leszüreteltünk, elővettük a barnára mázolt sámlit meg a kalapácsot, majd hozzáláttunk a diótöréshez: egyikünk törte, a másikunk bontogatta a termést. Jó nagy kupacot tisztítottunk meg belőle. Ezután édesanyám elkészítette gyermekkorom legfinomabb, egyben a legkeményebb édességét. A dolog úgy történt, hogy a konyhaasztal mellett állva apróra vágta a megtisztított dióbelet. Lassú tűzön megolvasztotta a fehér kristálycukrot. Amikor a lábasban gyöngyöződni kezdett a fényes, aranysárga cukormáz, hozzátette a kicsi diódarabokat. Pár percig tovább pirította. Azután a forró, diós cukortömeget egy óvatos mozdulattal kiöntötte egy vizes vágódeszkára. A kés lapjával gyorsan megformázta és kicsi darabokra vágta. Gyermeki türelmetlenséggel vártam az édességet, amikor kihűlt, mohón törtem belőle egy darabot.

Zimankós téli estéken, a megrakott sparhert barátságos meleget árasztott a nyári konyhában. Hatalmas vesszőkosárban rengeteg érett tengeri várakozott a morzsolásra. (Akkoriban inkább volt ez a foglalatosság játék, mint munka nekem.) Leültünk és kitartóan fejtettük a tömör sorokban elhelyezkedő kukoricaszemeket. Csendesen beszélgettünk, hallgattuk a kályhában ütemesen pattogó fahasábokat. Közben vékony kislánykezem fürgén mozgott a magvakon. Amikor erősen zsibbadt a hüvelykujjam alatti rész, kukoricacsutkával folytattam a szemek lefejtését.

Gyerekként nekem a disznótor nehéz szagokat, de egyben finom falatokat is jelentett. Visszatérő, apró örömöket. Pörzsölés után sokszor rohangáltam ujjamra húzott malackörmökkel.

A hízó levágása és feldolgozása azonban édesanyámnak mindig rengeteg munkát adott: Az orjaleves és a toroskáposzta elkészítését, a húrka a kolbász fűszerezését és megtöltését, a sonka és a szalonna besózását, pácolását, egyes húsfélék a majdani füstölésre történő előkészítését…

Gyakran segítettem főtt disznó aprólékkal jó kövérre megtömködni a kisgömböcöt. Csak nálunk éppenséggel fordítva történt, mint a mesében. Préselés és füstölés után, igaz nem egészben, hanem apró falatokban, mi kaptuk be őt!

A szőlőlugas árnyékában

A szőlőlugas hűs árnyékot adott. Ültem egy hosszú lócán az árnyas venyigék alatt, és eszembe jutott mennyi ajándékot kaptam a felnőttkorral. Éreztem szülőm gondoskodását minden nap. Édesanyám mindig pakolt valamit. Csak úgy, falusiasan. Én pedig vittem ezeket a pakkokat az egri kollégiumba. Később meg cipeltem a fővárosba. Volt abban pirosló, zamatos, házi paradicsomlé és bársonyfekete szilvalekvár. Utóbbiból csinálta a lekváros gombócokat és derelyéket.

Mert öreg, üstben főtt lekvárral az igazi! Benne volt ám ezekben az ételekben nagymamám és dédnagymamám tudománya is! Amikor beleharaptam, éreztem a pirított zsemlemorzsa jellegzetes ízét, a tészta puhaságát, éreztem, amikor az édes töltelék éppen kicsordulni készült a szám szélén.

Édesanyám csomagolt még falusi tojást és frissen gyúrt tésztát is: csíkot.

Csíkot?

Igen, azt.

Mi népiesen így hívtuk otthon a metélt tésztát. Az olyan finom, vékony levesbe valót, amelyet gyakran készített nekünk. Ujjai fürgén jártak a gyúrótáblán a kés pengéje előtt, amikor késhát vastagságúra vágta a hosszú tésztadarabokat.