„FlowBalaton alkotói portrék” sorozatunkban ezúttal Miklós Hajnalt és csodálatos természetközeli világát mutatjuk meg közelebbről.

Hogyan és mikor lépett az életedbe a képzőművészet? Mik voltak az első jelei annak, hogy ez lesz a te utad?

A képzőművészet iránti vonzalmam már gyerekkoromban megmutatkozott. Gyergyószentmiklóson születtem, és hamar kiderült, hogy a rajzolás különleges helyet foglal el az életemben. Otthon nagy kedvencem volt egy klasszikus orosz festőkről szóló album, benne szenvedélyes képek viharos tengerekről, hajótörött hajókról és drámai jelenetekről, amelyek mélyen megérintettek. Ezek a látványos művek elültették bennem a vágyat, hogy egyszer én is hasonló alkotásokat hozzak létre.

Hirdetés

A középiskolát végül filológia szakon fejeztem be, majd egy fafeldolgozó telepen helyezkedtem el titkárnőként Gyergyóalfaluban. Munkám során sokszor használtam zsírkrétát a fák jelölésére, és gyakran elképzeltem, hogyan alkothatnék ezekkel a színekkel képeket. A nap végén, amikor a munka után Csíkszeredába jártam Jánosi Antal rajzóráira, egyre inkább megerősödött bennem az elhatározás, hogy a képzőművészet lesz az utam. Még nem tudtam, hogy ezt hogyan fogom megvalósítani, de nagyon motivált voltam. Végül elhatároztam, hogy felvételizek a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, ami nagy álmom volt – s valóra is vált.

Általában miből nyersz inspirációt? Hogyan születik meg egy-egy új műved ötlete, s amikor megvan, mennyire “sürgető”, hogy nekiállj alkotni?

Alkotásaimban az ember és természet viszonyának örök kérdéseiből merítek inspirációt, melyek szorosan összefonódnak személyes élményeimmel és útközben megfogalmazódó gondolataimmal. Számomra az ember vágyódása a természetbe egy mélyebb emlékezetben derengő egységélmény, amelyben ember és természet még elválaszthatatlan volt. Festményeimen tovatűnő alakok találkoznak a természet elemeivel, olykor szinte eggyé válnak velük, szimbiózist teremtenek. A képeimen szereplő motívumok – mint a ház, az ember, a víz vagy a fa – szimbolikus, de egyben személyes jelentéssel is bírnak.

Van, hogy egészen egyszerű témák inspirálnak: például egy nyírfa kivágása, amelyet nagyapám ültetett édesapám születésekor, és amely kisgyerekkorom meghatározó része volt. Egyes sorozataimban az emberi építmények, házak az erdő zöldjével, az ég kékjével összeolvadva egyfajta belső otthon érzetét idézik elő. A képeken az életre keltett fák központi szerephez jutnak, mintha emberi formát öltenének, míg az emberi alakok olykor növényekként jelennek meg, szoros kapcsolatot mutatva a természet lélegzetével. A csendet is szeretném láthatóvá tenni, egy bensőséges kis fény formájában.

Új műveim ötletei gyakran különböző forrásokból születnek: álmokból, valóságból, mások alkotásaiból vagy éppen barátokkal, emberekkel való beszélgetésekből. Szinte folyamatosan tele vagyok képekkel és érzésekkel, melyek bennem élnek és mintha saját létüket követelve fizikai testet szeretnének ölteni. Ez a belső késztetés rendkívül sürgető tud lenni. Gyakran erős vágyat érzek arra, hogy azonnal nekiálljak alkotni. Mégis sokszor türelmesen kell várnom, hogy elérkezzen az a pillanat, amikor hosszabban, mélyen elmerülhetek az alkotói folyamatban. Van, hogy egy napig csak a fehér vásznat figyelem és engedem, hogy a képek lassan, maguktól formát öltsenek bennem.

Ugyanakkor akadnak olyan gondolatok is, melyek hosszú ideig érlelődnek bennem, mielőtt végül vászonra kerülnek. Jelenleg is van egy ilyen alkotói folyamatom, amely már évekkel ezelőtt megjelent, és azóta csendben formálódik bennem. Ezek az elhúzódó, lassan kibontakozó ötletek különösen mély jelentést hordoznak, mintha saját életük lenne, amely türelmesen várja a megfelelő pillanatot, hogy megszülessen. Amikor végül eljön az idő, ezeket a régóta dédelgetett gondolatokat valami egészen különleges intenzitással hívom életre – hiszen mindvégig ott voltak, csak a megfelelő pillanatra vártak.

Min dolgozol jelenleg? Milyen alkotásaid születtek a közelmúltban?

Az identitáskeresés számomra mély belső utazás, amelyet leginkább önarcképeken keresztül fedezek fel. Az önarckép festése egyfajta „énkeresési” folyamat, amely során a megélt szerepeim kibontakoznak. Ezeken a festményeken a belső világom különböző alakjai jelennek meg: önvizsgálatot tartó, harmóniát kereső énem, aki időnként magányosnak tűnik, de mélyen érzi, hogy soha nincs egyedül.

Másik központi témám a természet és az ember által épített világ kapcsolata. Festményeimen megjelennek a természetbe illeszkedő házak, melyek belsejéből meleg fény szűrődik ki – mint a lélek belső ragyogása. Az épületek a testet, a bennük ragyogó fény pedig a lelket szimbolizálják. Egyik fő kérdésem, hogy vajon a természetből kinézve az emberi építmény számít illúziónak, vagy éppen fordítva: az épített környezetből tekintve válik illúzióvá a természet? Ezek a festmények a kint és bent, a fent és lent közötti finom határokat vizsgálják, melyek az ember és a természet közös harmóniáját, valamint saját belső világunk és külső valóságunk kapcsolatát tükrözik.

Honnan s hogyan sodort az élet a Balatonhoz? Melyek a legkedvesebb helyeid a tó körül?

Az élet furcsa fordulataival Grand Canariáról végül a Balaton partjára repített. Ez egy hosszabb történet, de a lényeg, hogy azonnal éreztem: itt vagyok otthon és maradni szeretnék. Badacsony különösen a szívem csücske: érintetlen erdői, melyekbe nem lehet autóval felmenni, igazi békét árasztanak. Emellett szinte minden tanúhegy kedves számomra. Jelenleg Révfülöp-Kővágóörs egy kedves kis zuga az otthonunk, ami nagyon közel áll a szívemhez. Van valami varázslatos abban, amikor egy zsúfolt nagyvárosi nap után megérkezem ide. Az éjszaka sötétje olyan, mintha gyengéden betakarna. Simogat, és reggel, amikor a nap felkel, a csendben a hatalmas fák alatt megtalálom az igazi feltöltődést.

Vidéken élni számomra nem csupán lakhelyválasztás, hanem egy mély kötődés a természethez és saját belső világomhoz. A Balaton-felvidék különösen közel áll a szívemhez: legyen szó Gyenesdiásról, Keszthelyről vagy Badacsonyról, mindegyik helyen otthonra leltem egy-egy időre. Ezek a tájak, különösen a Balaton nyugalma, második otthonommá váltak, de Gyergyószentmiklós marad az igazi, megkérdőjelezhetetlen otthonom, amely mindig is a lelkem központja lesz, még ha távol is vagyok tőle fizikailag.

Számomra az otthon nem csupán földrajzi hely, hanem a belső identitás kiteljesedése. Fontos, hogy alkotói közösségek – legyenek azok zenészek, keramikusok, népművészek vagy más művészek – vegyenek körül, akik inspirálnak, de végső soron az alkotás és a befelé fordulás az, ami teljessé tesz. A természet itt több, mint háttér: szimbólummá válik, amely a mindennapjaim és képeim részévé nőve segít megőrizni önazonosságomat.

Ahogy telik az idő, egyre inkább úgy érzem, hogy a vágyak egyszerűsödnek: fa, erdő, víz, tiszta levegő, föld – ezek nemcsak a mindennapjaim, de művészetem alapmotívumai is lettek.

Mire vagy a legbüszkébb eddigi alkotásaid közül?

Nehéz lenne egyetlen művet kiemelni. Inkább úgy mondanám, hogy az “alkotói utazás” büszkeség helyett egyfajta jó érzéssel, megelégedéssel tölt el, az alkotói folyamatban való elmerülés örömét és az abból fakadó belső harmóniát tükrözi. Az alkotás számomra nem csupán eredményeket jelent, hanem egy folyamatos tanulási és önmegismerési folyamatot. Arra törekszem, hogy megmaradjak ebben az alkotói térben, és képes legyek egyensúlyt találni a művészi fejlődés és az élet mindennapi kihívásai között.

Ha teljesülhetne egy kívánságod alkotói pályád kapcsán, mi lenne az?

Az lenne a kívánságom, hogy a műveim minél szélesebb közönséghez eljussanak, és olyan emberekhez is elérjenek, akik inspirációt, feltöltődést meríthetnek belőlük. Szeretném, ha alkotásaim képesek lennének párbeszédet kezdeményezni a természet és az ember közötti kapcsolatról, valamint az önazonosság kereséséről. Ezen kívül, ha lehetne még egy kívánságom, az lenne, hogy a folyamat során mindvégig fejlődhessek, új inspirációkat gyűjthessek, és mindig képes legyek megújulni, jelen lenni.

Hol találkozhatunk a közeljövőben képeiddel és egyéb alkotásaiddal?

Székesfehérváron nyílik nemsokára egy kortárs galéria, a Képzelő. Ott lesznek Staudt Ágnes alkotásai mellett az én képeim is.

Szöveg: Koltai Viktória 

Fotók: Miklós Hajnal

Ha még több érdekes életutat megismernél, látogass el  Portré rovatunkba!

Iratkozz fel ingyenes elektronikus hírlevelünkre, hogy azonnal értesülj legfrissebb tartalmainkról! FELIRATKOZOM