„FlowBalaton alkotói portrék” sorozatunkban ezúttal Tóth Gábor Ákost, a Balaton trilógia és az Édesvízi mediterrán kötetek szerzőjét faggattuk az idei nyárról, a balatoni létről, regényeinek kulisszatitkairól és egyéb izgalmas dolgokról, hogy még közelebb kerülhessünk írói univerzumához.

– Mivel töltöd az idei nyarat? Min dolgozol éppen, mi foglalkoztat?

Hirdetés

– Legfőképp igyekszem lépést tartani a kulturális kínálattal az északi parton. Remek kiállításokat, koncerteket, színházi előadásokat láttunk például Salföldön, Tihanyban, s a füredi lét sem szűkölködik izgalmas programokban, nem beszélve Veszprémről. Kicsit azért belefolytam az ősszel a Kalligramnál megjelenő új kötetem utómunkálataiba is, de a nyár elsősorban a családról szól, illetve „életélmények befogásáról”, amiket majd a hűvösebb napok, hónapok során be lehet applikálni az éppen születendőben lévő regényembe. Ez egészen konkrétan a készülő Parti sétány című történet, ami bevallottan az Édesvízi mediterrán záró darabja lesz.

Tóth Gábor Ákos hölgykoszorúban. 

– Milyen a legfrissebb Balaton-élményed? Változik, formálódik-e benned bármi az évek során a Balatonhoz való viszonyulásod és a balatoni lét/identitás kapcsán vagy van, ami örök?

– Az tény, hogy amíg Pestről jártunk le a balatonszepezdi „bázisra”, nagyobb volt a rácsodálkozás, a turistás áhítat, és persze mindezek örökös megkérdőjelezése: lehet ennyire jó minden, vagy csak kivetítjük a balatoni életformára a saját vágyainkat? Lényegében erről a kettősségről szólt az ötrészes Édesvízi mediterrán sorozat. A “részévé válni egy közösségnek, amelyik eltűr, de be nem fogad” attitűd pedig óhatatlanul felerősítette bennem a kritikai felhangot, ami csak fokozódott, amikor hat évvel ezelőtt Füredre költöztünk, az északi part legcsillogóbb kirakatába, múzeumi vitrinjébe, hivalkodó kifutójára, ahol az a taktikánk, hogy immár nem akarunk helyiek lenni, sokkal inkább „külföldiként” tekintünk magunkra. Ez a stratégia bevált és sokat segített a legutóbbi, 1896 és 1996 között játszódó balatoni családregény trilógiám írása során is, melyben számos pikáns történelmi párhuzamot rejtettem el mindannyiunk okulására és szórakoztatására.

– Hogyan nyert teret nálad a vidéki életforma, s mi mindent adott számodra?

– Egy falu a Balaton partján is falu, de egy olyan város, mint Balatonfüred furcsa köztes képződmény. Olyan, mint a bécsieknek Baden. Ide is leugranak a fővárosból kikapcsolódni, szippantani egy kis monarchikus levegőt, kicsit rosszalkodni, azt érezni, hogy ezáltal többek, mint akik „csak” kifekszenek a partra strandolni. Ez a folyamatos „színház” az, ami izgalmassá teszi… s amire a helyiek sokszor fújnak, de hát ebből élnek, jó képet kell vágni hozzá. Egyébként gyakran sütik rá a fürediekre, hogy sznobok. Én ehhez azt is hozzáteszem, hogy van mire annak lenni. Egyszóval lélekben még mindig fővárosiként szemlélődve éldegélünk itt, ami előbb-utóbb nyilván elhozza a vidéki életforma nyugalmát, s ez, úgy gondolom, a hozzáállásunkból kifolyólag sosem lesz unalmas számunkra.

Író-olvasó találkozón

– Ha visszaléphetnél az időben, mely korban néznéd meg a legszívesebben a Balatont?

– Íróként valószínűleg a két világháború közötti időszakban, civilként egyértelműen a nyolcvanas években. Nem hiszem, hogy bármelyiket magyarázni kéne, egyszerűen a progresszió az emberi lelkekben az, ami kenterbe veri a mai bakancslistás „nekem ez jár” hozzáállást. Azt gondolom, ha a Balaton csak egy polcról levehető „de nagyon élvezem az életet!” programpont, akkor kár idejönni

– Regényeid kapcsán bizonyára számos érdekes, izgalmas történettel találkoztál. Tudnál olyat mesélni, ami különösen emlékezetes maradt számodra?

– Az Édesvízi mediterrán sorozat hozadéka volt, hogy folyamatosan azonosítottak minket a regényhősökkel. Ennélfogva az ország távoli sarkából is felkerekedtek, hogy megkeressék Balatonszepezden a Fenséges Romot, azt a felújított kúriát, amit a főszereplő kanadai magyar örökölt. Érezhető volt a megrökönyödésük, amikor a falusiak útbaigazítása nyomán (persze ők is jól szórakoztak, nem világosították fel a látogatókat) egy hatvanas évekbeli kockaházat találtak a címen. A helyiek ugyanakkor nem fektettek abba különösebb energiát, hogy elolvassák a köteteket, inkább hagyatkoztak mások beszámolóira, így aztán rendre rácsodálkoztak (piacon, boltban, strandi büfében), hogy a feleségem milyen szépen megtanult magyarul (regénybeli alteregója ugyanis kanadai francia). Vicces helyzetek, amik végsősoron azt bizonyítják, hogy sikerült az olvasókat kiszakítani a mindennapjaikból – és azt hiszem, ez nem kevés.

A Balaton-trilógia. /Tóth Gábor Ákos , 21. század kiadó/

– Nagyon sok könyv született a kezed alatt az évek során. Mindeközben változott-e az, hogy hogyan írsz, hogyan kezdesz neki egy újabb műnek? Volt-e, van-e olyan regényed vagy akárcsak egy szövegrészlet, egy gondolat, ami különösen kedves számodra, akár sok év távlatából is?

 – Minden író lényegében egy történetet ír, amelynek valahol ő maga a főhőse. Ez számtalan köntösben jelenhet meg, de a mag, az attitűd lényegében nem változik. Ez a központi téma esetemben a befogadás (illetve annak hiánya), a tolerancia, egymás tisztelete. Érthető okokból ennek publikálása egyre inkább felértékelődik manapság számomra és immáron két tucatnyi regény írási tapasztalata is rendelkezésemre áll ahhoz, hogy az „üzenet” ne legyen túl direkt – sokkal inkább lopva szivárogjon be az olvasó tudatába, miközben jókat szórakozik a csetlő-botló hősökön.

Nekem egyébként személyes kedvenceim a múlt század eleji lektűr szerzők – Zilahy Lajos, Vaszary Gábor, Török Sándor -, akik ezt a fajta szórakozva tanítást magas fokon művelték. Ugyanakkor a korai, mondjuk, ösztönösebb időszakomból kiemelnék egy regényt, az 1990-es Nyúltrappot, ami lényegében egy balatoni „road movie”. A lengyel Szolidaritás szakszervezet által 1981-ben ideküldött szegény sorsú gyerekek nyaraltatásában anno én is részt vettem, s ennek lenyomata lett a kötet. Amely egyben kijelölte számomra azt az alkotói ösvényt, ami – idézem a kritikusokat – „mesterien lavíroz” a magas irodalom és a ponyva között.

Az egyik kedvenc részem ebből a szövegből azt hiszem elég jól közvetíti ezt:

„Estebéd végeztével Beáta rendszerint sikertelen kísérletet tett a házban uralkodó káosz csökkentésére, Valek bedöntött néhány stampedlivel, előkotorta rozzant gitárját, és hozzákezdett esti bőgéséhez. Mint egy bánatos szarvasbika az erdő szélén, úgy ontotta magából a hazafias kesergőket. A srácok egy ideig elröhécseltek rajta, aztán ásítozva elvonultak szunyálni. Akkor visszatért az asztalhoz Beáta, és bekapcsolódott ő is a kórusfesztiválba. Erre már a kerítésnél leplezetlenül bámészkodó parasztok is elunták a dolgot, s szokásuktól idegen módon, csendesen hazaslattyogtak. Nem hiszem, hogy a hagyományos magyar-lengyel barátság ellen lett volna kifogásuk … Aztán Valek gitárszólamai is egyre tétovábbak lettek, hangja pedig már nem csak a távoli, vérző haza gondolatától csuklott el, hanem a kimerültségtől is. Fejét lassan Beáta ölébe ejtette, s perceken belül úgy aludt, mintha idáig kormánybizottságok tájékoztató anyagának kottájából játszott volna. Elhortyoghatta volna az Il silenziót a Lenin Hajógyár valamelyik kapujában. A szólisták kora lejárt. A Bakony tornyai felett a Varsói Szerződés vadászgépei szokásos éjszakai összpróbájukat tartották.”

– Van-e időd olvasni mostanában, s ha igen, mit olvasol?

– Rendszeres olvasó vagyok, de válogatós fajta. Most éppen egy nemrég megjelent Bukowski kötetet (A város legszebb nője) falok, illetve vár rám egy kuka mellé kitett, s általam begyűjtött Zilahy regény ‘A lélek kialszik’ címmel, amiről eddig még csak nem is hallottam.

Az interjút készítette: Koltai Viktória

fotó: Lengyel Éva, Tóth Gábor Ákos

Ha még több érdekes életutat megismernél, látogass el  Portré rovatunkba!

Iratkozz fel ingyenes elektronikus hírlevelünkre, hogy azonnal értesülj legfrissebb tartalmainkról! FELIRATKOZOM