A nagyapám

Csontos, szikár, alföldi ember volt Szabó nagyapám. Mélyen ülő szeme olyan volt, mint vihar előtt az égbolt, sötétszürke. Kemény, keskeny arcát tavasztól őszig bronz barnára sütötte a napsugár. Kedves tárgyai mindennap ott lapultak a zsebében: csíkos szélű, óriási zsebkendője, zsebórája, bicskája, gyufája és pipája. Pipáját korán reggel jó erősen megtömködte a maga vágta dohánnyal. Pipaszurkálója nemigen volt, mindig a tűzhely körül keresett valami alkalmatosságot, azzal nyomkodta le a parázsló pipadohányt. Vagy csak úgy, a mutatóujjával, ami egy idő után megsárgult. Szerettem a felszálló füstkarikák illatát. Időtlen időkig elhallgattam volna történeteit, leginkább azokat kedveltem, amik rólam szóltak.

Egyik nap éppen a dinnyeföldre tartott. Kalapban, kicsit meggörnyedve, de vidáman fütyörészve ült a szekér bakján. Engem is felemelt a kocsi ülésére maga mellé. A lovak a házak között lomhán, lehorgasztott fejjel baktattak. Amikor magunk mögött hagytuk a falut, ostorával pattintott egyet-kettőt a lovak irányába. Az ostor nyele vékony vesszőből volt, amire a zsinegfonatot maga készítette.

Hirdetés

Csillag, Rozi, ne, te, ne! – biztatgatta őket szóval is. A két ló poroszkálni kezdett. Egyszerű hámjukban hetykén rázták nyakukat, fejüket hol jobbra, hol balra vetették. Kezes és hűséges állatai voltak gazdájuknak, ismerték minden mozdulatát, hanglejtését. Régről volt az ismertség, hiszen csikókoruktól gondozta, tanította őket az én nagyapám. fülük rezzenéseiből olvasott. Csillag világra jövetelekor is ott virrasztott az istállóban.

Árkok, kertek, szántóföldek mellett vitt az utunk. Ott terpeszkedett a gödör is, itt-ott a házakhoz közel. A lakóházak építéséhez vályogot vetettek, akkor keletkezett. Voltak mélyebb és veszélyesebb részei, voltak sekélyebbek. A hevesi út felőli részén földút húzódott. A gödör partján felvillantak előttem a régi, kedves emlékek.

Láttam a csodálatosan virágzó fűzbarkákat.

A vízből nagy vedrekkel merítő ürgeöntőket.

A pirospozsgás arcú szitakötőt és lepkét kergetőket.

A gödör vizében fekete, óriási traktorgumin pecázó utcabeli fiúkat.

A harsányan nevető fürdőzőket.

A kitartó kunyhóépítőket.

A vidáman fakutyázókat és szánkózókat.

Nyelvem hegyén éreztem a dér csípte kökény fanyar ízét.

A kellemesen fűszeres hal ínycsiklandó zamatát.

Orromban éreztem az ősz iszapszagát. Bőrömön éreztem a tél vasfogát.

Megérkeztünk a határnak egy részére, a dinnyeföldre. Ameddig a szem ellátott, tengernyi apró, nagy és óriási gömbölyded görögdinnye futott hosszú szárakon és indákon.

Ezt vegyük le! Ezt is vegyük le! – kiabáltam lelkesen. Szerencsére nagyapó bölcsebb is, tapasztaltabb is volt nálam, így az éretlen dinnyék mind a száron maradtak. Bicskájával felvágott egy sárga hasút, és a meglékelt darabot felém nyújtotta. Evés közben a görögdinnye édes, bő leve végigfolyt az államon, egészen a könyökömig. Amikor húsát lerágtam, csíkos, dohányszagú zsebkendőjével megtörölte arcomat. A dinnyeszedés közben nagy léptekkel haladt, de időnként visszanézett, s bevárt. Amikor megrakta görögdinnyével a lovas kocsit, hazaindultunk. A kanális mellett vezetett utunk, partján öt hórihorgas jegenyefa nyújtózkodott az ég felé. Ágain vetési varjak tanyáztak. Bizony, sok fiatalnak és öregnek segítettek ezek a fák az eligazodásban.

Egész életében vonzódott a lovakhoz az én nagyapám. Akkor is a szénásszekeret rakta, amikor baleset érte. Erős fájdalma lehetett, mert csak ült egyhelyben, szeme egészen megnyirkosodott és keservesen sóhajtozott. Ebben a sóhajtozásban benne volt egész életének küzdelme, fájdalma. Régi tavaszok, őszök és telek minden öröme és bánata. Vele maradtam, segítettem neki a tisztálkodásban, közben csendesen beszélgettünk.

Pár óra múlva kórházba került. Érezte, elérkezett az ő ideje. Lehunyt szempillái alól könnycseppek gördültek le az arcán. Kedveszegett lett. Nem kívánta már becses pipadohányát, nem ízlett kedvelt étele, a dödölle sem.

Elvitték Szent Mihály lován. A gyertyák érte égtek. Az imádság érte szólt.

Nem csutakolta ezután Csillagot, szeretett lovát.

Nem szagolta már a friss széna illatát.

Nem szekerezett többé unokájával a dinnyeföldre sem.

Teltek-múltak az évek. Egyre ritkábban jár a határban valaki.

Nem látják, ahogy a gabonacsírák megmozgatják a földkérget, s törnek az életet adó fény felé. Nem gyönyörködnek a gödör partján virágzó fűzbarkákban és nem kóstolják a kökény fanyar ízét sem.