A Dél-Alföld peremén virágzik egy különleges tanya, mely a Szikvirág nevet kapta Kovácsné Wölfinger Diánától, aki 16 éve kezdte új életét a gazdaságban. Vég nélkülinek tűnik erre a szikes puszta és vég nélkülinek az alázat is, mellyel ő és családja a tanya gondját viselik. Nemrégiben, a kiemelkedő magyar teljesítményekre vadászó Highlights of Hungary, Társadalmi díjra jelölte a háziasszonyt. Jelölésével a több ezer főt számláló követőtábora is egyetért, akik lelkesen olvassák blogján megkapó történeteit az önfenntartó gazdaság mindennapjaiból.

Olvasótáborát az örök körforgás, de az önellátás és technikai fejlődés közötti örök egyensúlyozás kulisszáiba is beavatja. Sokakat inspirál, ahogyan a családanya a természettel szövetségre lép. Ugyanis az újszülött borjútól az utolsó málnatőig minden élőlénynek teremtett helye van ebben a „csillogástól mentes” körforgásban. Olyan helyet képzeljünk el, ahová tavasszal a frissen ébredő földnek, majd az orgonának illatáért szándékosan erre kanyarodik a szél. Ősszel gesztenyék pattognak serpenyőben a sparhelt felett, és szilvalekvárok érnek békében, a hűvös kamrában. Télen a tűz melegénél pihen a lélek, pihennek a munkában kipirosodott kezek, de a hűséges, száz éves gerendák is, amikre a karosszékből és a szívből is fel lehet nézni. Kovácsné Wölfinger Diánával beszélgettünk lekvárfőzésről, háztáji gazdálkodásról és a valódi szükségletekről.

Hirdetés

A Szikvirág Tanya névtörténete

Diána így mesél arról, hogy miért ez lett a neve az otthonuknak:  „A szikvirág egy alföldre, a szikes területekre jellemző gyönyörű lila színben pompázó növény, ami a tanyánk előtt tömkelegével fordul elő júliusban, és augusztusban.  „Kivirágzott a szik.” Így mondják az alföldiek. Ezért lett Szikvirág Tanya. De én már akkor a tanyán éltem, amikor még közösségi média sem volt, azaz tizenhat éve.”

Mi az, amiért ilyen nagy változás mellett döntöttél, amikor hátrahagytad a korábbi életformádat és önfenntartó életmódra rendezkedtél be?

Én egy dunántúli megyeszékhelyről, egy értelmiségi jogász családból származom, de agrár végzettségemmel kilógok a sorból. Már fiatal koromtól a megszokottól eltérő értékrendem volt, lelkemből éreztem vonzalmat a régi falusi élet iránt. A jószág, föld szeretete belém kódolt, hiszen dédszüleim is parasztemberek voltak egy somogyi faluban. 

A tanyán férjeddel és két gyermekeddel éltek. Mit jelent a családotok számára a vidéki élet?

Vidéki élet a darvak vonulása októberi alkonyokon, a párát sóhajtó föld őszi hajnalokon, a tejszagú istálló, a fecskék hazavárása nagyböjtben, a szilvalekvár fekete aranya az üvegben, a tiszai ártérben ácsorgó fűzfák könnyezése májusi orgona illatú napokon. De vidéki élet egy halott borjú melletti térdelés, és egy elanyátlanodott bárány szoptatása heteken át. Vidéki élet a ráncos arcom, kiszáradt, kezeim a rengeteg mosogatás miatt, ami a fejéssel jár, vagy a kertészkedéssel. Vidéki élet számomra, törekvés a minél tisztább táplálék előállítására, a böllérpogácsa illatú reggel, amikor disznót vágunk, és ezért végtelenül hálás vagyok. Vidéki élet az alázat, azt megtanulja az ember gyorsan. Letérdel mindenki, aki ezt az utat választja. Vidéki élet az, hogy hálával van tele a szívem, azért mert nem szűkölködök élelemben, és ezt gazdagságnak gondolom. Még akkor is, ha ez lekötöttséggel jár, de szabad akaratomból, és nem kényszer hatására választottuk ezt az életet. Vidéki élet az, ahogy a Teremtő gondoskodik rólunk hitünk szerint.

Megosztanál velünk egy kedves történetet a tanya életéből a közelmúltból?

A legkedvesebb történetem tavalyról való. A Kossuth Rádió Hajnaltáj műsorában is volt róla szó, és posztot is írtam róla tavaly nyáron.  Luca lányom, aki 26 kg, látta, hogy jön fel a vihar, és a vemhes tehén kint legelt pányván, a gyepen. A kislány kiszaladt, feltekerte a pányvakarót, és behozta a marhát, aki 5 mázsa. A történet azért megdöbbentő, mert a pányvakarót feltekerni nehéz, és felnőtt erő kell hozzá, egy beton kemény földből. A marhát megkötni nem tudta a jászolhoz, hiszen nem érte fel, de az ajtót rázárta, nehogy kijöjjön. Én a faluba szaladtam be autóval, és mire visszaértem, hűlt helye volt a marhának a gyepen, és igen megijedtem, hogy elszabadult. Ahogy Luca szaladt felém, és elmondta mit tett, mélyen meghatott. Féltette a marhát, akiben borjú volt akkor már. Ez egy régi világban természetes volt, de ma már nem találnánk könnyen olyan kilenc éves gyermeket, aki ilyet tesz.

Mi az, amit kevesen tudnak rólatok, de fontosnak tartod elmondani?

Nem vagyunk látogatható tanya, nem tartunk manapság nagyon divatos workshopokat, mert nem akarunk eladni semmit. A Szikvirág Tanya oldala a közösségi médiában egyre népszerűbb, és ez mélyen megérint. Az emberek az írásaim miatt szeretnek. Megköszönik őket, többen írják, hogy könnyeket fakasztok, a régi, hagyományos értékrendem leírásával, fényképeimmel. Mind egytől egyig a saját fényképeimmel. Mindig szabadkoznom kell, hogy nem vagyunk látogathatóak, mert hetente sok család szeretne jönni „csak egy kicsit” de belátható, hogy ez nem megy. Szóval nem voltam felkészülve arra, hogy a kétezer fős követővel rendelkező oldalam, kilenc hónap alatt huszonháromezer főre duzzad. Volt olyan posztom, ami mostanra közel három millió eléréssel bír. Ezzel nehezen birkózom meg. Azzal is, hogy rengeteg privát üzenetet kapok, és ezekre próbálok válaszolni éjszaka, hogy ne a családomtól vegyek el időt. Jó érzés, és persze a támadások kezelése az, nem annyira. Támadnak a vegánok, és az állatvédők. Azt hiszem, arra nem voltam felkészülve, hogy ennyi ember értéket lát egy hagyományos paraszti értékrendben, illetve abban, ahogy én azt a családommal megélem, és papírra vetem.

Számodra mi a legszebb a vidéki életben?

Az, hogy nem vagyok biológiai robot, egy olyan munkahelyen, amit nem szeretek. Szerényebben kell élnünk, a valódi szükségleteinkre koncentrálni, de jelen lévő anya, feleség tudok lenni, és én ebben ki tudok teljesedni. Az egyik legszebb mozzanata a tanyasi életünknek a kenyér sütése kemencében, és amikor új életek születnek és mi éjszaka kint vagyunk az istállóban. Részesei lehetünk a körforgásnak. Ez egy kézzel értéket teremtő, talmi csillogástól mentes világ. Vert fal vályogból, gerendás szoba, sparhelt melege, fenyő bútorok, falvédők a falon. Ezek mind csodás dolgok. Ha az embernek ad egy olyan Társat a jó Isten, akivel ezt lehet együtt, és közös az akarat, sőt szinte a lélegzetvétel is, ahol soha nincs vita sem az anyagiakat illetően, sem érzelmi téren, az a legnagyobb ajándék. A legnagyobb kegyelem. Egyedül nem menne így.

Mi a legnehezebb abban, ha saját tanyát működtetsz?

Nehézség nincs, csak megoldandó probléma. De igen, nehéz, ha van egy betegség, de a tehenet akkor is meg kell fejned, a borjat meg kell itatnod. Nehéz az, hogy ha meglátogatom a dunántúli családomat, akkor le kell vezetni ötszáz km-t egy nap alatt, mert nem tudok ott aludni. Van, hogy nincs kedvem a negyvenötödik üveg lekvárt eltennem, de a fán ott a barack, akkor azt meg kell tenni. Nehéz volt, hogy betegen, lázasan két üst szilvalekvár mellett kellett egész nap állni, mert a férjem, és én is betegek voltunk, de a gyümölcs ott volt, és tudtam, hogy jövőre nem lesz termés, mert így szokott lenni.  Nehéz egy öreg traktorban, 40 Celsius fokban dolgozni, mégis hálás lehetek érte, hogy nem kézzel kell bálákat gurítani, hanem van farvilla. Ez óriási dolog, mert mi nem vagyunk mezőgazdasági vállalkozók, sem kistermelők. Mi csak háztáji gazdálkodók vagyunk, nálunk nincs állam támogatás, de csináljuk anélkül is. 

Erős vidéki kötődésed gyermekkorodból is hozod. Mesélnél bővebben arról az időszakról?

Volt egyszer régen egy somogyi kis falu, és egy kislány. A kislány nagyvárosi volt, évente pár alkalommal utazott oda a szüleivel. Itt volt a dédszülői ház, egy kis földdel, heggyel, pincével. A nagymama szobájában teatűzhely állt, amin gesztenyét sütöttek a forró platnin ködszitálós októberi estéken, az ágyban szalmazsák volt, ami szárazan zizegett. Ősszel rétes illat terítette be az udvart, szőttes került az asztalra. Óriás fejű hófehér krizantémok várták a ház előtt, hogy a dédszülők sírjaira kerülhessenek, megadva nekik az emlékezés tisztességét Mindenszentekkor. Férfiak jeles névnapokon kimentek a hegyre, ahol vén diófák ölelésében minden titkot tudó, zsúptetős, hordókat őrző pincékben koccintottak. Több évtized telt és a kislányból őszülő, ráncosodó Anya lett, és nagyon messze került a somogyi tájtól. A kislány én voltam, és a legmélyebb emlékem a zománcos vödör, a játéktól piszkos lábam, és a kék utcai kút, ami mindig visszatér. Soha nem felejti el az ember a gyermekkorban átélt érzéseket, illatokat. Váratlan pillanatokban hasítanak lelkünkbe az életünk során, hogy emlékezzünk, kik vagyunk, és honnan jöttünk.

szöveg: Elekes-Vécsei Nóra, Kovácsné Wölfinger Diána

fotók: Kovácsné Wölfinger Diána

Szereted az érdekes életutakat? Szívesen olvasol színes egyéniségekről? Akkor látogass el Portré rovatunkba további cikkekért!

Iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, hogy azonnal értesülj legfrissebb tartalmainkról! FELIRATKOZOM