Búbos kemence egykor és ma

A búbos kemence a köztudatban úgy él, mint egy szénaboglya alakú, téglából épített sütő alkalmatosság. Ez csak részben igaz, mert fénykorukban ennél sokkal nagyobb formai gazdagsággal, és többféle anyagból készültek. Elterjedésük elsősorban az Alföldre volt jellemző, de a Duna vonala mentén, a Dunántúlon is ismerték és használták. Gyökerei közösek a szemeskályháéval, a közös fejlődés a török hódoltság idején vett eltérő irányt. Három fő típust különböztethetünk meg a formai jellegzetességek alapján, de ezeken belül is készült több különböző változat. A Dunántúlon a téglalap alaprajzú, felfelé szűkülő, koporsófedél vagy nyereg formájú, a Duna-Tisza közén a négyzet alaprajzú, csonka gúla alakú, míg a Tiszántúlon a mindenki által ismert kör alaprajzú kemencék voltak a jellemzőek.

A nagy formai változatosságnak több oka is volt. A különböző helyi szokások és hagyományok, a felhasznált építő anyagok nagyban hozzájárultak egy-egy forma kialakulásához és elterjedéséhez. A változatosságot fokozta, hogy a kemencéket soha nem képzett szakember készítette, akinek a szakma elsajátítása és gyakorlása során bizonyos szabályokat be kellett tartania, hanem ügyes kezű falusi emberek, akik a saját egyéniségüket szabadabban vihették munkájukba. Ez a „munkamegosztás” a mai korra is jellemző, a kemencét nagyon gyakran a használója építi meg, valamilyen minta, vagy a saját ötlete alapján.

Hirdetés

A kemenceépítés sokáig egyeduralkodó alapanyaga a „sár”, vagyis az agyagos föld volt. Attól függően, hogy mennyire volt „erős” az agyag, kevertek hozzá homokot, hogy száradáskor ne repedjen meg.

A kemence falazatát erősítette az agyagba kevert törek, szalma. Ebből az anyagból korszakonként és területenként eltérő módon építették a kemencéket. Gyakran készítettek különböző anyagból (vesszőből, karóból, nádból, kukoricaszárból) vázat, amire rátapasztották az előkészített agyagot.

„A búbos kemencének központi helye volt a házban…”

Váz nélkül olyan módon építettek, hogy az agyagból jellegzetes, csukára emlékeztető, 40-60 cm hosszú darabokat készítettek, és ezeket építették egymásra. A XIX. sz. második felétől terjedt el igen gyorsan a cserépből való építés. Ez azt jelentette, hogy hódfarkú cserepet tenyérnyi darabokra törtek, és soronként agyagba ágyazva építették a kemencét. Ezt a módszert az tette nagyon kedveltté, hogy stabil (fecskefészekhez hasonló) szerkezetet lehetett belőle készíteni, és könnyű volt ilyen módon kialakítani különböző formákat. Sajnos ezek az eljárások feledésbe merültek, és a mai kemenceépítők csak ritkán törekszenek a felelevenítésükre. A XX. sz. elején kezdték a téglát használni, de ekkor már főleg kőművesek építették az egyenes oldalú, szekrényt utánzó kemencéket. Ezek a darabok kevésbé jól sütöttek, könnyebben megrepedtek, és nehezebb volt javítani őket, mint a sárból vagy cserépből készült társaikat. A kemenceépítés leggyakrabban használt anyagai napjainkban a tégla, samott tégla, kötőanyagként pedig az agyag mellett a tűzálló habarcsok.

A mai kemencék építésénél érdemes volna figyelembe venni, hogy a sár- és cserépkemencék nem azért mentek ki a divatból, mert nem jól működtek, hanem mert az elkészítésük munkaigényes volt, és a gyári kenyér elterjedése valamint a konyhakultúra változása feleslegessé tette használatukat. A hagyományos paraszti életmódtól eltérő mai élet változtatásokat tesz szükségessé a kemencék építésében, de az anyagok, és a technológia megtartása életben tarthatná a kemenceépítő hagyományokat. Mivel már nem a mindennapi kenyér elkészítése a cél, ezért kisebb méretű kemence építése is elégséges. A fűtés módja is más, mint egykor. A parasztság valamikor könnyen, nagy mennyiségben beszerezhető anyagokkal fűtötte a kemencéket, többnyire szalmával, venyigével, kukoricaszárral. Ezek nagy lánggal égtek, és jól átmelegítették a kemence teljes belső felületét.

A búbos kemencének központi helye volt a házban és a lakók életében is. Egyformán fontos szerepe volt a fűtésben és a kenyér és más ételek elkészítésében. Eleinte padkával készítették, amire rá lehetett ülni, esetleg feküdni, ha elég széles volt.

A gúla alakú daraboknak az éleiből gyakran mécses tartására szolgáló helyet vágtak ki. A XIX. sz. második felétől építéskor a padkát elhagyták, a régi kemencék mellől pedig gyakran elbontották. A búbos kemencék helye a szobában volt, fűtésük a szemeskályhákhoz hasonlóan a konyha felől történt. Így elkerülték a tüzeléssel járó koszolást a szobában, és egyúttal jól ki tudták használni a kemence melegét a konyhában zajló sütéshez. Legfontosabb feladatuk a kenyérsütés volt, a kemencék méretét is a bennük készítendő kenyér mennyisége szerint alakították ki. Használták még hús, krumpli és tészta félék sütésére is. A nyári időszakban gyümölcsöt is aszaltak benne, télen, disznóöléskor pedig, ha elég széles volt a kéménye, húst füstöltek benne. Fűtésre ma már ritkábban használják a kemencéket, elsősorban sütéshez építik őket.

A mai korban a kemencék új szerepet találtak maguknak. A családok életében már nem kapnak alapvető feladatokat, hiszen az otthoni kenyérsütés már nem tartozik a háziasszonyok kötelességei közé, és a fűtésben sem játszanak komoly szerepet. Viszont a kemencében való sütés sajátos hangulata és különleges ízei miatt egyre többen építtetnek, vagy készítenek saját maguk kemencét, amit gyakran baráti társaságok használnak. Így marad életben és válik közösség teremtővé a valamikor a napi szükségleteket kielégítő búbos kemence.

Köszönjük a cikket Szalay Imre kályha- és kemenceépítő mesternek, akit jószívvel ajánlunk mindenkinek, aki kemence- vagy kályhaépítés előtt áll. Megtaláljátok Keszthelyen a Kályhák házában, ami igazi bakancslistás hely, ha szeretitek a hagyományokat.

Fotók: Kályhák háza

Neked ajánljuk