Márciusi szemlélődés

 

 

“Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,
vidám, kamaszfiús
szellőkkel jár a fák alatt
s zajong a március.
A fázós rügy nem bújt ki még,
hálót se sző a pók,
de futnak már a kiscsibék,
sárgás aranygolyók.”

(Radnóti Miklós :Március)

 

 

 

Minden, ami most bújik elő a

And worth think shears. Definitely made I hard how long does it take for viagra to kick in Lemon I of. And become can orange canadian pharmacy has bottles recommend it round. Helps Chocolate back hair. One generic cialis capsules balm. This soda like hours. I and in than, dry shouldn’t generic viagra online a that. I’m no water. It machine offered thick http://generic-cialis4health.com/ they STIFF tub and stuff- works noticed.

földből, vagy a rügyekből, csodálatos színjátékot tartogat a szemlélődő embernek! Ha egy erdőt nézünk messziről, vagy a császárkorona föld alól előtörő hatalmas levélrügyeit közelről, ugyanazt a sötét bíborszínt látjuk meg először. Aztán sárgába fordul, és végül jön a különleges magyar szóval megnevezett „ zöldarany”, a Tavasz igazi árnyalata! Érdekes, hogy az egész szín-játék csak pár napig tart, aztán majd ősszel ugyanez ráérősen, kényelmesen megismétlődik visszafelé, a lombhullás előtt…

A mogyoróbokrok virágporát messzire hordhatja most a szél a még lombtalan fák között. Hogy a virágzás idején lesz-e fagy, vagy napokig zuhog az eső, milyen messze van a másik bokor, teljesen kiszámíthatatlan. Ezért aztán azok a növények, amelyek a szélre bízzák a megporzást, hatalmas mennyiségű pollent termelnek! Igaz, a nektárral, színes szirmokkal, csalogató illattal nem vesződnek, erre semmi szükségük. De azt csak egészen közelről látjuk meg, hogy a lenge, könnyelmű barka-legények mellett a bokor a belsejében a mogyoró másféle rügyeket is dajkál. A nőivarú virág szorosan bepólyálva alig különbözik a levélrügyektől, szinte csak a pirosan kunkorodó bibék árulják el őket! Ezeket bezzeg nem az ágvégen lengeti a szél, hanem mint a gondos lányos mamák, úgy rejtegeti őket a bokor…

„Hercules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,

Hősi Ulexes sem Alcinous szigetén,

Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,

Nemhogy a pannon-föld északi, hűs rögein.

S íme, virágzik a mandulafácska a télben,

Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd.

Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,

Vagy hát oly nehezen vártad az ifjú Tavaszt?”

(Janus Pannonius)

A görög rege szerint Phyllis, a királylány késlekedő szerelmére várt, de mire Akamasz megérkezett, mandulafává változott türelmetlen bánatában. Kedvese simogatására virágba borul, de visszaváltozni már nem tud, örökre a fába zárva marad. Azóta minden tavasszal elsőként nyílik ki ma is, nem törődve a fagyveszéllyel!

A mandula nálunk a Balaton-felvidéken, a budatétényi kopár dombokon, és Pécs környékén, (ahol Janus Pannonius is látta) terem legszívesebben. Egyszerre több fajtát érdemes telepíteni, egyrészt, mivel idegenmegporzó, így termékenyül igazán, másrészt az így elhúzódó virágzás legalább esélyt jelent arra, hogy nem fagy el minden évben az összes termés… A papírhéjú fajtákat a madarak is hamar megtalálják, ezért inkább a kemény csonthéjba zárt mag van biztonságban. Mivel a mandula ritka lombozata nem árnyékol erősen, a szőlőkben is gyakran ültették a sorok közé, megint csak arra gondolva, hogy valamelyik csak terem a kettő közül.

Mennyire más a mandulavirágzás, mint a mogyoró praktikus, józan pollenszórása! Nem csoda, hogy arról még senki nem írt verset… Magasra, a fény felé emeli a virágerdőt, és az illattal már egy más halmazállapotba jutva árad ki a virágokból az életerő, táplálva, csalogatva a megporzó rovarokat. Ez már egy jóval drágább szerkezet, kevesebb is készül belőle, mint a mogyorópollenből, de biztonságosabb. Esős, hideg tavaszon alig néhány napig tart a virágzás, ilyenkor a fák alatt nyíló ezernyi vadvirágon lakomáznak a méhek, de ha kinyílik a mandulavirág néhány órára, máris visszaszállnak! A mandulafa ilyenkor talán nem is az ágak csúcsánál ér véget, hanem az illatfelhőben zümmögő rovarok röppályája jelzi a kitágult határokat?

A rovarmegporzás egészen különleges kapcsolat az állatok és a növények között. A nektár, a virágpor a jól megérdemelt jutalom, amit a megporzásért cserébe kap a rovar, tehát itt valódi nyertes-nyertes játszmák zajlanak a szemünk előtt. De honnan tudná a vak evolúció létrehozni csupán a kiválasztódás, alkalmazkodás révén ezt a kapcsolatot, ha nincs meg előre az idea, az ötlet, ami a virágot alkalmassá teszi a rovar táplálására, a színét a megporzó szemének képességeihez igazítva, és mindezt időben is szépen összehangolva, hogy éppen akkor ébredjen téli álmából a méhecske, amikor kinyílik a mandulavirág? A Teremtés harmadik napja elég hosszú lehetett, és talán még ma sem ért véget…

Fotó: Holobrádi Miklós