Üdvözlet a hegyről

Egy balatoni kistelepülésen, Becehegyen vagyunk, az északi parton.  A lankás hegyoldalban még mindig a szőlőtermesztés kapja a főszerepet. Egyre több azonban a tujákkal, tájidegen egyedekkel beültetett telek, jelezvén: tulajdonosa ritkán, főleg csak nyáron látogatja a hegyközséget. Mi is közéjük tartozunk, bár azon fáradozunk, hogy a helyhez illő dió- és mandulafákat telepítsünk kiskertünkbe, amelyek szépségükkel, formájukkal, illatukkal és természetesen termésükkel jól illeszkednek a tájba. Sétálunk. Terepbejárást tartunk, mint minden alkalommal mikor megérkezünk. Felmegyünk a csodás panoráma kedvéért a meredek Eresztényen.

A szembejövők köszönnek nekünk, közben mi is feléjük fordítjuk tekintetünket üdvözlésre. A világ legtermészetesebb dolga, hogy ismeretlenül is köszöntjük egymást. Érdekes, hogy otthon, a lakóhelyünkön nem biztos, hogy így tennénk. Még azoknak sem köszönünk, akikkel naponta találkozunk, egy úton közlekedünk, egy boltba járunk, egy lakótelepen lakunk. Itt fel sem merül bennünk, hogy szótlanul menjünk el az ugyancsak sétáló idegenek mellett. Talán a hely szelleme? A lelassult idő? Itt minden olyan más. Más a nap, a szél, a csend. Nem ér egyéb inger, impulzus mint a darazsak elégedett duruzsolása az érett gyümölcsök körül, a madarak röpte, a felhők játéka, a közeli víz illata, fentről meg az erdő suttogása. Minden nyugodt. Ettől a mély zavartalanságtól lettünk nyitottabbak? Ettől alakult ki köztünk valami furcsa, kedves cinkosság az itt járó-kelőkkel, ezt a helyet ugyancsak szerető emberekkel? Köszönés. Na és – gondolná a nagyvárosi rohanásban személytelenül valamit odamondó-köszönő ember. Talán el kell kicsit távolodni a hétköznapoktól ahhoz, hogy rádöbbenjünk, hogy ebben a kicsi kis gesztusban mennyi minden összpontosul: az öröm, az odafigyelés, a bizalom, a nyitottság, az adás és befogadás készségének megnyilvánulása. A jó nap kívánás itt, ezen a helyen nem egy sablonos, összeszorított fogak közt kipréselt kényszer. Ez itt egy kis szertartás: „észrevettelek”, „tudok rólad”, „tisztellek”, „örülök, hogy látlak”, „te is szeretsz itt élni” – az egymás üdvözlete a lelki-szellemi összetartozás szimbóluma, egy láthatatlan szál, amely annyi más különbözőségünk ellenére is összeköt bennünket.

Szigliget

A másik ember üdvözlete valamiféle oda-visszaható dolog. Amikor adunk, magunk is kapunk. Nem feltétlenül a másik fél visszaköszönéséből, hanem azáltal, hogy adtunk. Hogy nincs semmink, nincs semmi kézzelfogható, felmutatható csillogó, villogót csecsebecsénk, de van egy apró,  néhány másodperces rítus, amivel egy másik ember napjának fényéhez hozzájárulhatunk, s aztán az visszatükröződik ránk. A mi napunkat is boldogabbá teszi. És tényleg. Egy ilyen hely kell ahhoz, hogy felrúgjuk magunk körül a hétköznapok monotóniáját, s jobbak legyünk? Igen. Jóság-gyakorlatok, köszönéssel! Rajtunk múlik, hogy az üdvözlés ne váljon a hétköznapok sablongyűjteményének egy újabb darabjává, hanem az egymás üdvözlése valóban az emberi méltóság egyik tiszteletreméltó kifejezési formája legyen, amely minden alkalommal hozzátesz az emberhez, ahhoz is aki adja, s ahhoz is aki fogadja. Tiszteletet, udvariasságot, örömet, derűt,  kényszer nélküli, őszinte emberi megnyilvánulást jelent. Az általános illemszabályok persze másként, másféle szemszögből vizsgálják az emberek közötti megnyilvánulásokat. Erről a protokoll-szabályok szólnak, nem is kevés e kiadványoknak és tréningeknek a száma, amelyek a hétköznapi embert segítik eligazodni ebben a világban. Én egy másfajta látószögből próbáltam szólni az ember-ember közötti viszonyról, ami a köszönést illeti. Olyan vizsgálódási szempontból, amelyben egyik felet sem kényszerít semmilyen érdek, csupán a derűs egymásra kacsintás: lám, te is itt vagy, szereted ezt a helyet. És lelki szemeim előtt már összetevődnek ezek a kis helyek egyre nagyobb térségekké, ahol az emberek örömmel bólintanak a másik felé: Jó napot neked! Örülök, hogy te is ide tartozol.

S már föl is értünk a  falu legszebb pontjára, ahonnan belátni az egész Balatont. Csodálatos panoráma fogad. Talán ez is a titok része? A szépség, a harmónia megtapasztalása jobbá tesz, adakozóvá és ugyanakkor befogadóvá bennünket? Valamiféle egészséges eksztázis ami érez itt az ember. Nemcsak köszönni, átölelni volna kedve minden erre járót. Érdemes kipróbálni! Keresnünk kell azokat a  pontokat, amelyek pihenést belső megnyugvást, valamiféle mély megpihenést, magunkra találást engednek a keddek és szerdák szorításában.

Szerző: Tóth Katalin, a cikk megjelent a Zöld Újságban

Nyitókép forrása itt.