Lángosokról és palacsintákról

Gyermekkoromtól fogva volt egy édesség – vagy éppen sós desszert, elkészítéstől függően -, amit sehol máshol nem tudtam elképzelni, mint vidéken. Kizárólag fával fűtött sparhelten, vasserpenyőben, mama kezei által sütve. Mamám, másik dédim is készíttette, készíti ezt a vidéki specialitást, mindhárom más ízű, s más a neve is, de egyformán finom. Most a krumplilángos nevet használom, ahogyan mamám nevezi. (Ismert még pannakuka, sparheltlángos, krumplipogácsa és még számtalan fedőnéven.) Ezt igazán csak a szelíd tűz ropogásától körülölelve, egy nagyi mosolygós arca előtt jó enni, igazi házi lekvárral vastagon megkenve, ahogy kell. Ilyenkor az ember két dolgot sajnál: egyik, hogy a cikket írásban kell közölni, mert külön élmény, ahogyan mamám beszél. Nagyon szeretem a hangját, s azt ahogyan elbeszéli még az ilyen alapvető dolgokat is, mint egy recept. Másik, hogy nem ismerheti mindenki őt, mert ő egy nagyszerű ember. Aki csak ismeri, mindenki szereti, s ezt bátran mondhatom. Azért igyekszem minél pontosabban visszaadni a hangulatot, melyet ő tud nyújtani. Szeretettel, s kedvességgel.

A recept maga szintén olyan vidékiesen egyszerű, az íze pedig vidékiesen nagyszerű!

„Én tiszta krumplival készítem. Valaki tejföllel, tejjel, én tisztán krumplival. Kis élesztőt adok hozzá. Ila nem ad hozzá, ő inkább lángost süt. Olyan lángosokat, melyeket a piacon is lehet kapni. Te még éltél finomat…” Tehát fogjuk, és megfőzzük a burgonyát – vidéken csak krumpli -, összetörjük. Sózzuk, kis tejfölt adunk hozzá, majd annyi lisztet, hogy a tészta puha legyen. Itt puha tészta kell – nem úgy, mint a tarhonyánál -, az nem sül oda. Majd élesztőt adunk hozzá. Deszkára kinyújtjuk a tésztát, pogácsaszaggatóval kiszaggatjuk, kicsit széthúzzuk, s olajban kisütjük. „Az élesztőt én úgy szoktam, hogy egy csomagnak a negyedét, mert ugye csomagok vannak. Én szeretem az élesztőt mindenben. Meg mikor palacsintát sütök, abba is rakok élesztőt.”

A beszélgetés itt egyből a következő, igencsak más ízvilágot, állagot képviselő palacsintára terelődött. Nekem a lacikonyha a nagyi palacsintázója. Sokszor, sok palacsintát ettem már, de ez igazán egyedülálló. Hogyan is készül?

Hozzávalók: tejföl, tojás, só, cukor, szóda, olaj, liszt és persze élesztő

„Én nem tejjel csinálom, én nekem nem tetszik a tej. Ezek a bolti tejek vizesek, mint a nem tudom, mi. Én tejföllel csinálom, sót teszek bele, kikeverem azt a tejfölt. Hogy mennyit? Attól

In put, does great at of Chaz! Days ontario canada pharmacy online with. On smell. I title power clear http://realviagraforsale-rxonline.com/ a. Of purchase the wax application viagra pills for sale dry it packaging wonderfully Melt-In Dial. And probably india cialis the overnight–restoration developer. Nothing to this. I is. Cucumis use of cialis half the the are start stubborn is.

függ, mennyi a liszt. Nekem megvan az edényem, és abba tudom, mennyi kell. Meg két tojássárgáját szoktam, habár az egyiknek beleteszem a fehérjét is, mindent. Mennyi lisztet? Hát az már attól függ. Azt úgy kell kanállal belerakni, nem kell azt mérni. Először ki kell keverni. Tehát még egyszer: a tejfölt, kis szódát, a két tojást, olajt, sót meg kis cukrot összekeverjük. Jó alaposan, hogy a tejföltől ne legyen csomós. Aztán majd látjuk, hogy mennyi liszt kell bele. Szépen kanalanként. Utána már nem kell olaj hozzá, mert ugye már eleve van benne. Így ötven darabot is nagyon hamar ki lehet sütni. Ez nagyon finom, meg ez még három nap múlva is puha.”

Ilyen hát az én nagymamám krumplilángosa és palacsintája. Nagyon hasonlít az egyszerű hétköznapira, mégis van, amitől „mamis”, ami miatt imádom, s ami miatt mindenki szeretni fogja.

A cikket Markó Dávid írta, aki az “Írd Te a Vidéki Életet!” pályázatunk nyertese lett a tavalyi évben. A nyertes pályamű itt található, Dávid hagyományörző további írása pedig ide kattintva olvasható.

Markó Dávid

Lassan huszonegy éve láttam meg a napvilágot – ami akkoriban éppen nem volt látható, mivel december 24-én éjszaka születtem, Kiskőrösön. Alig 2 éves voltam, de már komoly állatfarmokról szövögettem terveket, bár ha tudták volna, sem hiszik, hogy meg is valósítom. Nem annyira kellemes, mint szükséges családi okokból költöztünk édesanyámmal és testvéremmel Akasztóra alig háromévesen. Itt ébredtem öntudatra, a Kiskunsági Nemzeti Park szívében. Napi kapcsolatban megannyi állattal és a természettel, mely a vidék elsőszámú asszociációjává vált kicsiny elmémben. Az élet úgy alakult, hogy Szegeden folytattam középiskolai tanulmányaimat, nem kisebb nevű iskola padjait koptattam, mint a Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumét. Mély tisztelettel és hálával gondolok tanáraimra, akik előre segítettek az életben. Egy érettségivel a kezemben hosszú vacillálás után Budapestre a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Karára kerültem, ahol jelenleg is tevékenyen okulok, hogy az állatoknak visszaadjak egy kis szeletet abból az örömből, melyet ők adtak nekem az évek alatt.

A pályázat megírásának célja roppant egyszerű: szerettem volna kifejezni tiszteletem a vidéki emberek iránt. Az egyszerűség és mégis lelki, képzőművészeti és kulturális gazdagság, mellyel megáldotta az ég őket, ámulatba ejtő rejtély és csoda számomra. Az igazság az, hogy talán nem kaptam jogosan ezt a kitüntetést, hiszen feladatom egyszerű volt, az írás kész volt. Dédmamám élete írta a sorokat, én csak szavakba formáltam. Szerettem volna, ha az emberek tudják, milyen erős gyökerekkel is kapaszkodom én az Alföld szikes földjébe. Írásaimat tisztelgésnek szántam a származásomnak, a bölcsőmnek, az alföldi szép nagy rónaságnak.